„Tanuld megkülönböztetni a valódit a hamistól,
az örökké-változót az örökké-valótól.
Mindenekfölött pedig tanuld elkülöníteni
az észbeli tudást a szív bölcsességétől,
a „Szem tanát” a „Szív tanától”.
(A Csend hangja)


„A SZÍV TANA” cím alatt egy sorozat apró cikket közlünk itt, melyek nagyrészt indiai barátok leveleiből való kivonatokból állanak. Nem kívánnak ezek „tekintélyként” hatni, hanem csak mint gondolatok, melyek többeknek közülünk segítségére voltak és amelyeket meg szeretnénk osztani másokkal. Csakis olyanoknak van szánva, akik eltökélték, hogy megpróbálják a Magasabb Életet élni, és azokhoz szólnak, akik tudják, hogy ez az élet határozottan a Tanítványság Ösvényéhez vezet ama Nagyok alatt, Akik a múltban járták ezt az Ösvényt és a földön maradtak avégből, hogy másokat is reá vezessenek. Ezekben a levelekben kifejezett gondolatok minden vallás tulajdonát képezik, de a kifejezésmód és az érzelem indiai. Az odaadásnak az a nemes és erős fajtája ez, ami Keleten Bhakti-nak neveznek – az az odaadás, ami teljesen alárendeli magát Istennek és annak az Isteni Embernek, aki által Isten testben nyilvánul meg az Őt imádó számára. Ez a Bhakti sehol se jutott tökéletesebben kifejezésre, mint a hinduizmusban. Ezeknek a leveleknek írói hinduk, kik szokva vannak a szanszkrit nyelv pazar gazdagságához és megpróbálták  valamelyest halvány összhangba hozni anyanyelvük költői bájával. A nyugati népek hűvössége és tartózkodó méltósága csakúgy, mint érzelmi titkolózása teljesen idegen a vallásos érzésnek attól a kiáradásától, mely olyan természetszerűleg bugyog fel a keleti ember szívéből, mint a pacsirta éneke. Itt-ott találunk a nyugaton is igazi Bhakta-t (odaadó imádót), mint pl. Kempis Tamás, Szent Teréz, a Keresztről elnevezett Szt. János, assisi szent Ferenc, magyarországi Szt. Erzsébet. De a nyugati ember vallásos érzése, bármennyire mély és igaz is, inkább hallgatag és visszavonulásra hajló. Azok, akik visszariadnak a vallásos érzelem kifejezésétől, nem fognak segítséget találni ezekben a levelekben és nem is nekik szántuk őket.

Forduljunk most a Magasabb Élet egyik legkifejezettebb ellentétének szemléléséhez. Mindnyájan tudjuk, hogy a Misztérium olyan kívánalmakat állít elénk, amelyek bizonyos elszigetelést és szigorú önfegyelmet követelnek. Azt tanultuk, hogy lemondás és önuralom kívántatik attól, ki a Templom küszöbét át akarja lépni. A Bhagavad Gíta folyvást hangoztatja tanításaiban a fájdalom és öröm iránti közömbösséget, a tökéletes egyensúlyt minden körülmények között, ami nélkül igazi Út nem lehetséges. A Tannak ezt az oldalát elméletben mindenki elfogadja, és egynéhányan engedelmesen meg is próbálják magukat szerinte formálni. A  másik oldalával „A Csend hangja” foglalkozik, és ez az az együttérzés minden érző lénnyel, az a gyors visszahatás minden emberi szükségre, amelynek tökéletes kifejeződése Azokban, Akiket mi szolgálunk, az „Irgalom Mesterei” címet adta Nekik.

Ez az, amire praktikus és mindennapi értelmében, ezek a levelek irányítják gondolatainkat, és ez az, amit mindennapi életünkben leginkább elhanyagolunk, bármennyire megillesse is szívünket szépsége a maga tökéletességében. Az igazi "fényhordozó", míg önmagának legridegebb bírája, legszigorúbb munkaadója, a körülötte levőknek legmegértőbb barátja, leggyengédebb segítője. Az együttérzés eme gyengédségének és erejének elérése kellene tehát, hogy mindegyikünk célja legyen, amit csakis úgy érhetünk el, ha szakadatlanul gyakoroljuk ezt a gyengédséget és együttérzést kivétel nélkül minden és mindenki iránt, aki és ami bennünket körülvesz. A leendő birtokosnak annak a személynek kell lennie, akihez mindenki legszívesebben fordul bánatában, aggodalmában, vétkezésében – bizton tudva, hogy nála együttérzésre, segítségre talál. A legkevésbé vonzó, a legunalmasabb, a legbutább, a legvisszataszítóbb is azt kell érezze, hogy legalább benne barátra lelt. Minden sóvárgás a jobb élet után, minden legkisebb vágyódás az önzetlen szolgálás után, minden félig kifejezett kívánság a nemesebb élet után, őbenne olyan segítőt kell, hogy találjon, aki kész bátorítani és erősíteni, úgy, hogy a jónak minden csírája növekedni kezdjen az ő szeretetteljes természetének serkentő és melengető hatása alatt.

A szolgálás ilyen hatalma elérésének feltétele: önnevelés a mindennapi életben. Először is szükséges, hogy elismerjük azt, hogy az ÉN mindenkiben egy; úgy, hogy mindenkiben, akivel érintkezésbe kerülünk, eltekintünk mindattól, ami a külső burokban szeretetre nem méltó és elismerjük a szívben lakozó ÉN-t. A második dolog az, hogy valónak érezzük – nemcsak elméletileg, hanem szívünkkel – azt, hogy az ÉN arra törekszik, hogy kifejezze magát a gátló külsőségeken keresztül, és hogy a benső természet önmagában véve szeretetre méltó és csak a körülvevő burkok torzítják el számunkra. Ezután azonosítanunk kell magunkat evvel az ÉN-nel, mely valóban lényegében mi magunk, és együttműködnünk vele a kifejezését gátló alacsonyabb elemek elleni harcban. És mivel testvérünkben a saját alacsonyabb természetünkön keresztül kell dolgoznunk, a sikeres segítésnek egyedüli módja az, hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogy az a testvér látja őket, az ő korlátozásaival, előítéleteivel, eltorzított látóképességével. Ha így látjuk őket, és alacsonyabb természetünkben megilletődünk tőlük, segíthetjük őt az ő módján, nem a miénken, mert csakis így segíthetünk igazán. Itt kezdődik az okkult nevelés.

Megtanuljuk, hogy visszavonuljunk alacsonyabb természetünktől, tanulmányozzuk, érezzük érzelmeit anélkül, hogy azok hassanak reánk, és így, míg érzelmileg tapasztalunk, értelmileg ítélünk.

Ezt a módszert kell alkalmaznunk testvérünk segítésére, és amíg úgy érzünk, mint ő érez, mint a felhangolt húr társának hangját adja vissza, úgy kell szabaddá lett „Én”-ünket használnunk arra, hogy ítéljünk, tanácsoljunk, felemeljünk, úgy azonban, hogy testvérünk tudatában legyen annak, hogy az ő jobbik természete az, amely a mi ajkunkon át megnyilatkozik.

Arra kell vágynunk, hogy legjavunkat megosszuk. A Szellem élete nem felhalmozásból, hanem adásból áll. Gyakran a mi „legjavunk” talán nem vonzza azt, akit segíteni próbálunk, csakúgy, amint nemes költészet nem vonzza a kis gyermeket; ilyenkor azt a legjobbat kell adnunk, amit ő tud asszimilálni és visszatartanunk a másikat, nem azért, mert fukarkodunk vele, hanem mert neki még nincs reá szüksége. Így segítenek bennünket, kik Hozzájuk képest gyermekek vagyunk, a Könyörület Mesterei és hasonló módon kell nekünk iparkodnunk azokat segíteni, akik fiatalabbak nálunk a Szellem életében.

Ne feledjük el azt se, hogy azt a személyt, aki bármelyik pillanatban velünk van, a Mester adta mellénk, azért, hogy szolgáljuk. Ha gondatlanság, türelmetlenség, közöny által elmulasztjuk őt segíteni, Mesterünk munkáját mulasztottuk el. Sokszor elmulasztjuk ezt a közvetlen kötelességet azáltal, hogy más munkába merülünk el, és nem értjük meg, hogy a hozzánk küldött emberi lélek segítése abban a pillanatban igenis a mi dolgunk. Emlékeztetnünk kell önmagunkat erre a veszélyre, mely olyan furfangos, mivel egyik kötelesség álcázza a másikat és a belátás mulasztása teljesítménymulasztás. Nem szabad ragaszkodnunk még semmiféle különleges munkához sem. Igaz, hogy folyvást munkálkodnunk kell, de szabad és „parancsra kész” lélekkel, készen arra, hogy az Ő leghalkabb suttogását is meghalljuk, Kinek esetleg szüksége van a mi szolgálatunkra valaki gyámoltalan iránt, kit Ő általunk akar segíteni.

Az alsóbb én iránti szigorúság, melyről fentebb beszéltünk, egyik feltétele ennek a segítő szolgálatnak, mert csak az eléggé szabad arra, hogy tökéletes együttérzést adjon másoknak, aki önmagával szemben közömbös fájdalom és öröm iránt. Nem kívánva semmit önmaga számára, odaadhat mindent másoknak. Nem szeretve önmagát, mások számára a szeretet megtestesülése lesz.

Az élet könyve az, amire legfőbb figyelmünket kell fordítanunk. Más könyveket csak azért tanulmányozunk, hogy élhessünk. Mert a tanulmányozás,  csak eszköze a léleknek. Mesterünk lábaihoz az élet vezet, nem a tudás, a tisztult szív, nem a jól megtöltött fej.

Ez a szó „odaadás” a kulcsa minden haladásnak a spirituális életben. Ha munkánkban a szellemi mozgalom növekedését, nem hízelgő sikert; a Mesterek szolgálatát, nem saját önkielégültségünket keressük, akkor időleges balsikerek nem fognak bennünket elbátortalanítani, sem a fellegek és élettelenség, amiket belső életünkben esetleg tapasztalunk.

Ha a szolgálat kedvéért szolgálunk, nem a szolgálatban érzett örömért, határozott lépést tettünk előre, mert ekkor kezdjük elérni azt az egyensúlyt, azt a kiegyenlítettséget, amely képesít bennünket arra, hogy balsikerben és sikerben, belső sötétségben és belső világosságban egyforma megelégedéssel szolgáljunk. Ha elértük azt, hogy annyira uralkodunk a személyiségen, hogy igazi örömet érzünk, amikor a Mesterért dolgozhatunk akkor is, ha az a munka fájdalmat okoz az alacsonyabb természetnek, akkor a következő lépés az, hogy éppen olyan szívvel-lélekkel és éppen olyan teljes erőnkkel dolgozunk, ha ez az öröm és világosság sötét felhőbe van burkolva. Másképp esetleg a Szenteket szolgálva önmagunkat szolgáljuk – vagyis azért szolgálunk, amit Tőlük kapunk, a tiszta szeretetért való szolgálás helyett.

Ameddig az önkeresésnek ez a kifinomult alakja fennáll, addig veszélyben forgunk, hogy elpártolunk a szolgálástól, ha sokáig sötétség vesz körül bennünket, és ha belülről élettelennek és reménytelennek érezzük magunkat. A szellemnek ebben az éjjelében teljesül a legnemesebb szolgálat, ekkor szakadnak el az alacsonyabb én utolsó húrjai.

Azért helyezünk ilyen nagy súlyt az odaadásra, mert mindenfelé azt tapasztaljuk, hogy a személyes én előtérbe helyezése veszélybe dönti a törekvőket és akadályozza a Mester munkáját. Ez a mi ellenségünk, itt a harcterünk. Ha ezt egyszer belátta a törekvő, örömmel kellene mindennapi életében üdvözölnie mindent, ami személyiségéből lecsíp valamit és hálásnak lennie mindazok iránt a „kellemetlen személyek” iránt, akik lábaira hágnak, érzékenységeit sértegetik, és önszeretetét megingatják. Ezek az ő legjobb barátai, leghasznosabb segítői és sohase szabadna mással viseltetni irántuk, mint hálával azért a szolgálatért, amit legveszélyesebb ellenségünk megtörésével tesznek.

Ha így nézzük a mindennapi életet, az Isten iskolájává válik és elkezdjük elsajátítani azt a tökéletes egyensúlyt, amely a Tanítványság magasabb fokain megkívántatik, mielőtt mélyebb tudást és evvel hatalmat adhatnak kezeinkbe. Ahol hiányzik a nyugodt önuralom, közömbösség személyes dolgokkal szemben, derűs odaadás a másokért való munka iránt, ott nincs igazi Tudás, se valódi spirituális élet. Az alacsonyabb pszichizmus nem kívánja meg egyikét sem ezeknek a tulajdonságoknak, ezért kapnak mohón utána a pszeudo-okkultisták; de a Tiszta Fény megkívánja ezeket jelöltjeitől és megszerzésük feltétele az újoncok előcsarnokába való belépésnek. Legyen azért minden törekvőnek célja az, hogy a szolgálásban gyakorolja magát, hogy szigorú önfegyelmet gyakoroljon, hogy „ha a Mester a szívébe tekint, ne lásson benne foltot”. Ekkor a Mester kéznél fogja őt és tovább vezeti.
ANNIE BESANT