Hogy másként érezhessük a világot, meg kell változtatnunk hiedelmeinket: hagynunk kell, hogy a múlt tovaszálljon, jobban kell figyelnünk a jelenre, és el kell oszlatnunk a bennünk lévő félelmet. Sok út vezet a belső átalakuláshoz és a lelki békéhez. Ezzel a néhány gondolattal bevezetést kívánok nyújtani azok számára, akik személyi átalakuláson akarnak átmenni, hogy életüket ne a kapni vágyás és a félelem jellemezze, hanem az adni akarás és a szeretet.

A boldogtalanságnak egyetlen oka van, a fejünkben lévő alaptalan elképzelések, melyek annyira elterjedtek és mindenki által elfogadottak, hogy eszünkbe sem jut megkérdőjelezni őket. Nézzünk körül találunk-e legalább egy igazán boldog embert -aki nem fél, mentes a bizonytalanságtól, feszültségektől, az idegeskedésektől, nem rágódik a múlton. A boldogtalanságnak az is az oka, hogy arra figyelünk, ami nincs, ahelyett, hogy arra összpontosítanánk, amink éppen most van. Ami boldoggá vagy boldogtalanná tesz minket, az nem a világ és a körülöttünk lévő emberek, hanem a saját gondolataink.

Az a nézet, hogy majd boldogok leszünk, ha minden vágyunk teljesül sajnos tévedés. Valójában éppen ezek a vágyak és ragaszkodások tesznek minket feszültté, csalódottá, idegessé, bizonytalanná, és ezek telítenek el félelemmel is. A vágyak teljesülése a legjobb esetben is csak a gyönyör és izgatottság pillanatait kínálja. Ne tévesszük ezt össze a boldogsággal.

Mi tehát a boldogság?

A boldogságot leírni nagyon nehéz, de talán közelíteni megkísérelhetjük. A boldogság a belső harmónia és a lelki béke elérése. A boldogság egyik alap pillére hogy félelem nélkül éljünk. Engedjük el a ragaszkodásainkat, fogadjuk el a környezetünket, embertársainkat s magunkat is.

Engedjük el a múltat és a jövőt, a jelen pillanatát éljük meg teljes valóságában. Ha megértjük boldogtalanságunkat - az el fog, tűnni - ami keletkezik az a boldogság állapota. Ha megértjük büszkeségünket - az el fog múlni - helyében ott lesz az alázatosság. Ha megértjük félelmeinket -azok elolvadnak - ami keletkezik az a szeretet. Ha megértjük ragaszkodásainkat -azok megszűnnek -s a következmény a szabadság.

Amit észlelünk, az valójában a világnak hívott vászonra kivetített lelki állapotunk. Ha adunk tulajdonképpen kapunk, ez a szeretet törvénye. A mások iránt érzett ellenséges gondolataink tulajdonképpen saját magunk ellen irányulnak.

Nehéz megbocsátani, ha Énünk /a rosszabbik Énünk/ tanácsát fogadjuk meg, amely azt mondja, akkor cselekszünk helyesen, ha megbüntetjük az illetőt, aki fájdalmat okozott nekünk, és megtagadjuk tőle szeretetünket. Nehéz megbocsátani, mert makacs Énünk van, amely arról próbál meggyőzni, hogy a gyűlölet jobb és biztonságosabb a számunkra, mint a szeretet. Nagyon fontos, hogy ne tegyük Énünket az ellenségünké, de ne is hallgassunk rá. Vagy teljesen megbocsátunk, vagy nem beszélhetünk megbocsátásról.

Meggyőződésem szerint csak akkor lehetünk igazán boldogok, és elégedettek, ha megértjük annak fontosságát, hogy megbocsátással és szeretettel fordulunk önmagunk és mások felé.
Nagyon fontos, hogy a megbocsátás mindennapi gyakorlattá váljék.

A ragaszkodásunktól ne megtagadással vagy erőltetett lemondással váljunk meg, mert amiről fogcsikorgatva mondunk le, ahhoz örökké ragaszkodunk, hanem azáltal, hogy látjuk bennük a rémálmot, s ezáltal elveszítik hatalmukat felettünk, nem tudnak többé megsebezni és félelmet okozni, majd ezek után megtapasztalhatjuk a lelki   békét a boldogságot.

A tudatunk olyan mint egy filmvetítő gép. A múltbéli emlékeink jelentik a képeket, amelyeket a vászonra vetítünk. Ez a vászon, pedig sokszor az az ember, akivel éppen beszélünk. Ha a tudatunkban pergő film bűntudatról, vagy haragról szól, ezeket az érzéseket kivetítjük a jelen helyzetre. Ezért találjuk úgy hogy a másik megpróbál bűntudatot ébreszteni bennünk, így az illető - látszólag - megérdemli haragunkat.

Ahhoz, hogy a szívünk és a tudatunk készen álljon a megbocsátásra, le kell győznünk magunkban azt a hiedelmet, hogy a múlt elkerülhetetlenül megismétlődik a jövőben.
Gondolataink és nézeteink határozzák meg, milyenek látjuk az életet. A megbocsátás célja, hogy megszabadítson minket a múlttól, hogy megszabaduljunk megbántottságunktól és gyűlölködésünktől. Nem veszélyt hoz ránk a megbocsátás, hanem lehetővé teszi a jelen teljesebb megélését. A harmonikus jelen pedig cserében elősegíti, hogy nyugodt tekintettel nézzünk a jövőnk felé.

A lelki béke másik feltétele, hogy ne akarjunk senkit sem megváltoztatni, hanem egyszerűen fogadjuk el olyannak, amilyen. Amennyiben igazán elfogadunk valakit, nem követelünk vagy várunk el az illetőtől semmit. Vegyünk egy példát: a rózsának birtokában van egy ajándék, ami nekünk nincs, tökéletesen megelégedett önmagával,

Ha tudatában vagyunk annak, hogy gondolataink teremetik meg a világot, megtudjuk változtatni azt. Átalakíthatjuk tehát a belső világunkat úgy, hogy módosítjuk az azzal kapcsolatos gondolatainkat. Gondolatainkat megváltoztatva valójában az okot változtatjuk meg. Így az általunk érzett világ, vagy is az okozat már magától módosul.

A támadás, amit kívülről jövőnek érzékelünk, valójában saját tudatunk szüleménye. Ha ezt fölismerjük, ráébredünk, hogy a támadással kapcsolatos gondolatainkkal igazából saját magunkat sebezzük meg. Ekkor dönthetünk úgy, hogy a támadásra vonatkozó gondolatainkat szeretettel helyettesíthetjük, így nem ártunk tovább magunknak. A  lelki nyugalom belső ügy és csak akkor láthatjuk békésnek a környezetünket, ha belsőnkben is béke  honol.