A    t u d a t    l e i g á z á s a

- Patandzsali nyomán -

Szigorlati dolgozat

„Mi nem látható, mert túl van szemeden,

a szív üregében rejlő ősi titkot,

aki legbelső lelkéig igázva

tudja, túljut a gondon és élvezeten.”

(Katha-upanisad)

 A jóga a  judzs tőből ered, jelentései: összeilleszt, összeszorít, befog, „igába hajt” stb. Rokonságban áll a latin jungere, jugum és az angol yoke (főnévként: iga, igeként: igába hajt, összeköt) szavakkal. Patandzsali az előbb felsorolt jelentések közül „az igába hajt” kifejezést használja a jóga meghatározásaként.

Így kezdi művét:

„yogaś citta vştti nirodhah”

A mondat jelentése: a jóga a tudat rezdüléseinek leigázása. Ezzel az író kifejti számunkra mit ért a jóga fogalma alatt. Értelmezése szerint a jóga kemény megfékezést, „igázást”, azaz aszkézist jelent.

Patandzsali nem a jóga-darsana megalkotója, hanem csupán a hagyomány összegyűjtője, éppen ezért szakkifejezéseit is (vagy legalábbis nagy részét) a tradíciótól kölcsönözte. Ehhez a legrégibbnek tekintett darsanához folyamodott a szánkhjihoz. Kísérlete olyan jól sikerült, hogy a két (kezdetben még különálló) bölcseleti iskola egybeolvadt, s manapság szánkhja-jóga néven ismerjük.

 A tudat (csitta) a csit szótőből ered, jelentései: észlelni, figyelni, törődni, megérteni. E fogalom az „igázás” legfontosabb kiindulási pontja. A világ, amit az ember tapasztal, valóságos ugyan, de nem úgy, ahogyan azt az egyén gondolja. A világot, s benne önmagunkat tévesen ismerjük meg, e tévedés (avidjá) a tudatunkban van elrejtve. Következésképpen tudatunkban kell változást előidéznünk, hogy megismerhessük a valóságot. A valóság csak akkor tárulkozik fel előttünk, ha tudjuk, hogyan jött létre a téves világ, hol rejtőzik a tévedés és hogyan lehet azt felszámolni. Tudatunk (akárcsak a testünk és a tapasztalati világ) nem egy teremtő principium (Isten) alkotása, hanem bonyolult, kiterjedt fejlődés terméke (parináma). E fejlődéselmélet a szánkhjában jelenik meg, s Patandzsali csak utal rá7.  Ahhoz hogy megértsük Patandzsali  tudatfogalmát szükségünk van a jóga axiómáinak áttekintésére.

Amikor Patandzsali tudatról ( csitta) beszél, akkor visszautal a szánkhja által használt úgynevezett „ belső szervre” ( antah-karana)8. Ezen „belső szerv” három alkotórészt tartalmaz (értelem ,éhség, ész), amit Patandzsali nem nevez meg külön, hanem egy összefoglaló névvel illet: tudat ( csitta). A tudat három részre tagolódása és kialakulása, részletesen ki van fejtve a szánkhja tanításokban a fejlődéselméleten   ( parináma) belül. Ezért erre most nem kívánok kitérni ( ld.: a lábjegyzetben megadott műben), helyette csak a két szubsztancia ( purusa,prakriti) és a „belső szervek” megtárgyalására vállalkozom.

    A Jógaszútra gondolatmenete két szellemi eredetű alapelvre épül, szemben az európai filozófiában már megszokott anyag-szellem, test-lélek dualizmusával. E dualizmus egyik tagja a lélek ( purusa), ami passzív nem tevékeny, változatlan szemlélődő szellem. Olyan öröktől fogva létező alapelv, melynek létéhez nincs szükség más feltételre. A purusa jelentései: ember, szellem, lélek.
Sok lélek van, minden ember létezik lélekkel. Van azonban egy abszolút lélek, első számú lélek ( ádi-purusa), aki a legmagasabbrendű szellem: Isten ( Isvara). Az Úr nem egy teremtő Isten, bár egyesül a másik szellemi alapelvvel ( prakritivel), de ezt nem tudatlanságból, vágyaktól vezérelve teszi. Önmagát azért alkotja meg, hogy segíthesse a szenvedő lények megszabadulását. Az Úr mentes a szenvedésektől ( dukkha), múlandóságtól ( anitja), nem tudástól ( avidja) az ujjászületések láncolatától (szamszára), és az ok - okozatiság törvényétől ( karma).

Az Úr szeretete révén támogatja a létkörfogatagból ( szamszára) kitörni kívánkozót, de szükség van személyes erőfeszítésre. Isten ( Isvara) nem egy aktív alapelv, jelenléte addig áll fenn, amíg tévedésen alapuló egyéni tapasztaló létezik. Ha az utolsó lélek ( purusa) is megszabadul a természet játékától, akkor az Úr is felszámolja magát s a természettel együtt visszatér az eredeti, megnyilvánulatlan ősalapba ( avjakta). Patandzsali szerint, aki az Úrra gondol9 elérheti a megszabadulást (móksa). A jóga felfogása szerint, maga az Isten is teremtett lény, azért született, hogy a jóga útján haladót segítse célja elérésében. Dehát miért kell segíteni az emberen?

    Mert létezik egy másik teremtő alapelv: a természet (prakriti). Ez a szellemi principium ( szemben a lélekkel), aktív, cselekvő, a világ dolgaiba benne rejlő szellemiség. Jellemzője az egység, ám képes részekre tagolni magát, csak azért hogy a látni kívánó léleknek ( purusa), látványt (prakriti) biztosítson. A természet (prakriti), olyan szubsztancia, mely minden létező alapja, teremtő potencialitás, mely teremtés teleologikus.

Ennek értelmében, nem önmaga kedvéért bontakozott ki a mozdulatlan ősállapotból (avjakta), hanem az önmagában létező és nem cselekvő lélek (purusa) miatt. A tömören megfogalmazott szútrákban több utalást is találhatunk a lélek és természet tulajdonságairól (ld.: a túloldalon idézett műben 2/18-20-21-22-23 szútrákat). Patandzsali tisztán és érthetően beszél a lélek és természet viszonyáról. A természet feladata a láttatás, tevékenység és állandónak feltüntetni azt, ami múlandó. A természet biztosítja az objektív ( vagy annak tűnő) és szubjektív megismerés tárgyait, ő teremti elő a tapasztalni vágyó lélek (purusa) objektumait.

A prakriti létrejöttének célja van, ami vagy az élmény (amire a lélek vágyik) vagy a megszabadulás (móksa), amikor a lélek önmagára ismer.

A természet biztosítja a látványt az élmény, tapasztalás, megismerés megszerzésére törekvő lélek számára. A lélek csak addig sóvárog a természet után, míg rá nem ébred arra, hogy az éhség (aszmitá, ld.:lejjebb) vágyait, kettősségen alapuló ismereteit tévedésből önmagára vonatkoztatta. Amikor felismeri igazi mivoltát (a ragyogó, önmagába létező öröklétet) az összekötözöttség és az ebből fakadó szenvedés (dukkha) megszűnik. Mielőtt az univerzum kifejlődött (parináma) volna, a lélek (purusa) és természet (prakriti) egymástól elkülönülten létezett.

A természet megnyilvánulatlan (avjakta) állapotban honolt kimondhatatlan harmóniában. Valamilyen ok miatt (amit a bölcsek nem fejtettek ki) a természet mozgásba lendült, s megszületett e kettősségen alapuló világ. Olyan elképzelés is van , hogy a lélek látni vágyott, ezért született meg a természet (látvány). A lélek (purusa a látó) örök és változatlan, míg a természet (prakriti) múlandó és állandó átalakulás (parináma) jellemzi. A természet mindaddig „valós” látványnak tűnik, amíg a lélek azonosítja magát a természet tulajdonságaival. A természetnek  három alaptulajdonsága (guna) van: világos (szatva), ragaszkodó (radzsasz), homályos (tamasz). A természet világos (szatva) tulajdonsága a fényesség, értelem ( buddhi) állapota, ami önmaga értelmének (a látvány biztosítása) feltárására irányul. A világos tulajdonság képes feltárni a természet igazi mivoltát, a megvilágosult tudat (csitta) előtt. A természet ragaszkodó (radzsasz) tulajdonsága biztosítja az állandó mozgást, átalakulást, amire a tudatlan lélek vágyik. Itt nem külső, hanem elsősorban belső gondolati mozgásról van szó. A homályos (tamasz) tulajdonsággal rendelkező természet önmagát állandónak, mozdulatlannak mutatja, s ezzel elhomályosítja a tiszta (világos) értelmet (buddhi).

A fentiek összegzéseképpen elmondhatjuk, hogy a jóga (és annak minden irányzata) a világ (külső és belső) teremtését két ellentétes szellemi erő állandó egyesülésének és átalakulásának tekinti. Miután a létrejövés tisztán szellemi alapelvekből indul ki, szellemiekkel is folytatódik. Kialakul a „belső szerv” (antah-karana).

    A „belső szerv” első tagja, az eszmélet (buddhi). A buddhi egyfajta megvilágosító erő, a tudatnak azon aspektusa, melynek segítségével a megnyilvánulás felé törő hatalmas energia képes a tudatba került tárgyakat szemlélni. Az eszmélet a mindent átható egyetemes értelem világossága. Az önmagából kibomló fejlődéselmélet10 második tagja, ami nem véletlen, hiszen a buddhi létrejöttekor keletkezik a kettősség tudat. A buddhi osztja két részre a világot: aki lát és ami látható, azaz tapasztalóra és tapasztalhatóra. A buddhi működése legjobban a felfogás szóval határozható meg. E felfogás az észlelést lezáró mozzanatra utal, például meglátok egy almát, a buddhi felismeri, felfogja azt. A buddhit nevezhetjük  tehát értelemnek, amely ítéleteket (pl.: almát látok) alkot. Ezen kívül olyan megismerés, ami a fogalom leképezését jelenti, fogalmi megismerést jelent (pl.:ez bizony alma, ez kutya). Itt a látvány fogalom alá való rendeléséről, azaz fogalomalkotásról van szó. A jóga filozófia szemszögéből talán a legfrappánsabb megfogalmazás így hangzik:

„ Az elme legmagasabbrendű rezdülése felfogás, az észleletek, gondolatok meghatározása („alma”)”.

A buddhit nevezik roppantnak, nagynak, Brahmának, amely jelzők utalnak a hagyományos teremtéselméletekre. Ezen ősi elképzelések szerint a teremtés első megnyilvánulása egy szó, gondolat, vagy vágy. Ebből kiderül, hogy a teremtés alapját mindenképpen értelmi jellegűnek azaz tudati működésnek tekintették (pl.: Rig-véda, X.12911, Csándógja-Upanisad I.2-3. Stb.)12 Ennek a felfogásnak alapja, nyilvánvalóan a teremtő Isten, aki a világ anyagi oka (prakriti), de értelmes lény is. Ő a par exelance „nagy lélek” (mahá átma), a (nagy), mint az értelem egyik jelzője, minden valószínűség szerint ennek lekopott változata. A Jógaszútra, már egyértelműen a tudatot (csitta) tekinti a teremtett világ végső alapelvének. Elképzelése szerint  létezik egy gyökértudat (csit), ami átalakulás (parináma) révén számtalan egyéni tudatot alkot. Ezen elkülönült egyéni tudatokat az önösség, énség, (aszmitá, ld.: később) alakítja ki. Az öntudat, akkor alakul ki, amikor az énség nélküli lélek (purusa) egyesül a természettel (prakriti)és önmagaként éli meg az eszméletből (buddhi), énségből (aszmitá) és észből (manasz) álló „belső szervet” (antah-karana). A teremtés (amit átalakulásnak, kifejlődésnek nevez Patandzsali és Isvarakrisna is) első mozzanatában a magatehetetlen ősanyag (prakriti) „felfog”, „magára eszmél” (vagyok), az értelem (buddhi) révén.

Ezzel egyidőben megjelenik a kisajátító mozdulat, az énség ( aszmitá). Ez képezi Patandzsali tudatfogalmának második (a kifejlődés során másodjára létrejövő alkotórész, tattva) tagját. A szánkhja fejlődéselméletében nem aszmitának, hanem ahamkárának nevezik. Az énség megjelenésekor a lélek (purusa) azt gondolja, hogy ő a megismerő, aki meg akarja ismerni az objektívnek tűnő világot (prakriti). A lélek (purusa), miután az eszmélet (buddhi) fényében elkezdte szemlélődését, összetéveszti magát a természet (prakriti) által létrehozott énséggel (aszmitá). Az énség a felismerés tényét (amikor az értelem magára eszmél: vagyok) tárggyá alakítja, önmagára vonatkoztatja, én vagyok, enyém ez a létezés. Ebből kiderül, hogy az énség nem létezik önmagában, létéhez mindig kell egy külsőnek hitt világ. Az eszmélet (buddhi) kettéosztotta a világot látóra és látványra, az énség ennél is tovább megy, magára vonatkoztat ( én almát látok) és elkülönít ( ez az én almám, ebben a kijelentésben benne van annak kizárása, elkülönítése ami nem az enyém, ami nem én vagyok). Az énség (aszmitá) szubjektív és objektív világot teremt. Az énség szintjén a lélek (purusa) összetéveszti magát az egoval, annak tapasztalatait, ismeretit önmagára vonatkoztatja. Emiatt jön létre a nem-tudás (avidjá), ami azt jelenti, hogy az örök szemlélődő (purusa) elhiszi az éhség (aszmitá) furfangos színjátékát, mely állandóan azt bizonygatja: én létezem, a világ létezik, ez az enyém, az nem én vagyok stb. Az érzékszerveken (indriják) keresztül folyamatosan ismeretanyagot szerez, s újabbak után vágyik. Az éhség a vágyak teremtője, kisajátítani vágyása mérhetetlen. Ám ehhez szüksége van az öt megismerési képességre (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás, szankritul dzsnyána-indriják) és az öt cselekvőképességre (beszéd, megfogás, járás, ürítés, szaporodás, szanszkrit neve: karma-indriják). Ahhoz, hogy a megismerési folyamat működjön, szükség van egy érzékszerveket irányító szervre.

A tudat harmadik alkotóeleme az ész (mapasz). Ennek feladata az érzékszervek irányítása, az érzékektől bejövő érzetadatokat (nyelv-édes íz - ezen íz felismerése és minősítése - ennek elraktározása) egységes képpé formálja, azaz képzeteket hoz létre. A rendelkezésre álló hatalmas mennyiségű érzetbenyomásokból konkrét tárgyat, illetve élőlényt alkot (pl.: ha megpillantok egy fekete foltos alakot, az ujjaimmal érzékelem sima tapintású, selymes bundáját és füleimmel hallom vakkantásait, az ész (mapasz) segítségével ismerem fel, hogy kutyát látok, persze az ítélet már az értelem (buddhi) feladata. Az ész továbbá az emlékezet székhelye, tehát fontos csomópont a tudat (csitta), az öt cselekvőképesség (karma-indriják) és az öt érzékelőképesség (dzsnyára-indriják) érintkeznek benne.

     A cselekvő és érzékelőképességek, valamint a tudat működésének összehangolója. Az ész és az értelmi megismerés (emlékezés, fogalmak, képek, képzeletek stb.) abszolút belső szerve. Olyan belső „érzékszerv”, mely irányítja, ellenőrzi, felismeri és elraktározza az öt-öt képesség által begyűjtött (és az éhségtől átitatott) tapasztalatokat.

     Ezzel végére értünk a tudat alkotórészének megtárgyalásában.

Készítette: Kara István