A szeretetet, a hosszú életet, az egészséget, a bőséget és a többi jó dolgot sem mástól kapjuk; saját múltbeli helyes tetteink következménye, hogy ma minden jót élvezhetünk. Hasonlóképpen, a létezés negatív oldalait, például a rövid életet, a betegséget, a szegénységet és az összes többi nemkívánatos dolgot sem valami rajtunk kívülálló dolog okozza, hanem a múltban elkövetett helytelen tetteink váltják ki.
Ha az ember valóban meg akar szabadulni a szenvedéstől, és boldogságot szeretne tapasztalni, nagyon fontos, hogy az okokkal dolgozzék. Ha nem így tesz, nem várhat el semmiféle eredményt. Minden egyes dolognak megvan a maga oka, mégpedig teljes oka; a dolgok nem jöhetnek létre csak úgy mindenféle ok nélkül. A dolgok nem a semmiből bukkannak elő, és sem elégtelen, sem nem megfelelő ok nem válthatja ki őket. Tehát minden szenvedés oka a helytelen cselekvés.
A helytelen cselekvés alapjában véve annyit tesz, hogy nem ismerjük a valóságot, a tudat igaz természetét. Ahelyett, hogy belátnánk a tudat valódi természetét, egy „én”-hez ragaszkodunk, mégpedig anélkül, hogy bármiféle logikus okunk lenne rá. Mindannyiunk természetes hajlama, hogy egy „én”-hez ragaszkodjék, hiszen annyira hozzászoktunk már ehhez. Olyan szokás ez, amit kezdettelen idők óta alakítgatunk.
Azonban, ha alaposan vizsgálódunk és kutatunk, nem találjuk az ént. Ha van én, akkor szükségszerűen testnek, tudatnak vagy névnek kell lennie. A név pedig üres, úgy, ahogy van, hiszen bárkinek adhatunk bármilyen nevet.
Ugyanez áll a testre is. Azt mondjuk: „az én testem”, ugyanúgy, ahogy azt emlegetjük: „az én házam, az én kocsim, az én otthonom, az én hazám”, tehát a test és az „én” különáll egymástól. Ha megvizsgáljuk testünk minden részét, sehol sem találunk semmit, amit „én”-nek, „magunk”-nak nevezhetnénk. Csupán sok dologról van szó, amiből összeáll az, amihez mint „test”-hez avagy „én”-hez ragaszkodunk. Ha a fejünk búbjától a lábujjunk hegyéig megvizsgáljuk testünket, sehol nem találunk semmit, amit énnek hívhatnánk. A test nem az én, hiszen több különböző része van. Az emberek pedig akkor is életben maradnak, ha bizonyos testrészeik hiányoznak, tehát a test nem az én.
Ugyanez vonatkozik a tudatra is. Azt gondoljuk, hogy esetleg a tudat az én, de úgy áll a dolog, hogy a tudat pillanatról-pillanatra változik, folytonos változásban van. És az elmúlt tudat már sehol sincs, eltávozott. És nem nevezhetjük énnek azt, ami már elmúlt. A jövőbeli tudat pedig még nem kelt fel. És nem nevezhetjük énnek azt sem, ami még nem kelt fel. A jelenlegi tudat pedig folyton-folyvást, minden egyes pillanatban változik. Csecsemőkori tudatunk és felnőttkori tudatunk nagyon is különbözik, és e két különböző tudat nem jelenhet meg egyidejűleg. A tudat folyamatosan, mindig, pillanatról-pillanatra változik – és nem nevezhetjük énnek azt, ami folytonos változásban van.
Tehát, a néven, a testen és a tudaton kívül nincs semmi olyasmi, amit énnek nevezünk, de régen rögzült szokásunk miatt mindannyiunkban ott az énhez való ragaszkodás erős hajlama. Nem látjuk be a tudat igaz természetét, ehelyett – mindenféle logikus indok nélkül – az énhez kötődünk. Amíg megvan bennünk ez a hajlam, olyanok vagyunk, mint az az ember, aki kígyónak véli a színes kötelet. Amíg nem ismerjük fel, hogy csak kötél, nem kígyó, addig félünk és szorongunk. Amíg az énhez kötődünk, addig szenvedésben lesz részünk. Az énhez való ragaszkodás pedig minden szenvedés gyökere. Nem ismerjük a valóságot, nem vagyunk tisztában a tudat igaz természetével, s ezért az énhez ragaszkodunk.
Ha van „énünk”, akkor természetesen vannak „mások” is. Az „én és a más” az „én”-en alapszik, éppúgy, ahogy a jobb és a bal függ egymástól: ha van jobb, balnak is lennie kell. Ugyanígy, ha van én, mások is vannak. Ha van énünk és vannak a mások, akkor kötődni kezdünk azokhoz, akik a mi oldalunkon állnak, barátainkhoz és rokonainkhoz, és gyűlölet támad bennünk a „mások” irányában, azok iránt, akikkel nem értünk egyet, azok iránt, akik más véleményen vannak, akik másképp gondolják a dolgokat. Ez a három fő méreg, melyek fogva tartanak minket a szamszárában, a tévképzetek ezen hálójában. A három fő méreg a nemtudás vagyis a tudás hiánya, az énhez való tapadás vagyis a ragaszkodás avagy vágy, és a gyűlölet. Ezekből támad a többi szennyeződés, például az irigység és a büszkeség. És ha ezek megvannak, cselekedeteket hajtunk végre. Ha pedig teszünk valamit, az olyan, mintha termékeny talajba vetnénk magot, ami a maga idejében eredményt érlel majd. Így hozunk létre karmát újra meg újra, és így ragadunk bele a létezés birodalmaiba.
Ahhoz, hogy teljesen megszabaduljunk a szamszárából, szükségünk van arra a bölcsességre, mely képes elmetszeni a szamszára gyökerét – a bölcsességre, amely felismeri az éntelenséget. Ez a bölcsesség is a módszeren alapszik. A módszer felhalmozása nélkül nem tudjuk felkelteni a bölcsességet, bölcsesség nélkül pedig nem lehet birtokunkban a helyes módszer. Ahogy a madárnak is két szárny kell, hogy felröppenjen, éppúgy van szükségünk a módszerre és a bölcsességre egyaránt ahhoz, hogy elérjük a megvilágosodást. A legfontosabb és leghatékonyabb módszer a szerető kedvességen, a mindent átfogó szereteten és együttérzésen alapszik. Ebből kel fel a bódhicsitta, a megvilágosodás gondolata, ami nem más, mint az őszinte óhaj, hogy minden érző lény javára elérjük a tökéletes megvilágosodást. Ha megvan bennünk ez a gondolat, akkor minden helyes és erényes cselekedet természetes módon beteljesül.
Másrészt, szükségünk van a bölcsességre, ami belátja minden jelenség igaz természetét – legfőképpen a tudatét, hiszen a szamszára és a nirvána, vagyis minden gyökere a tudat. Ahogy Buddha urunk mondta: „Ne merülj el a helytelen tettekben, próbálj erényes tetteket gyakorolni, s szelídítsd meg tudatod.” Ez a Buddha tanítása. Saját vad tudatunk a hibás: ezért keveredünk bele a szamszárába, ezért kap fel minket a létezés kereke. A Buddha nyolcvannégyezer tanításának egy a célja: hogy megszelídítsük tudatunkat. Végül is minden a tudat. A tudat az, ami szenved, a tudat az, ami boldogságot tapasztal, a tudat az, ami a szamszárába bonyolódik és a tudat az, ami eléri a szabadulást vagy a megvilágosodást. Tehát amikor felismerjük a tudat valódi természetét, minden más dolgot, minden külső és belső jelenséget is természetes módon felismerünk.
Mi hát a tudat? Ha megkíséreled felkutatni, sehol sem találod. Nem bökhetsz valamelyik testrészedre, mondván, hogy az a te tudatod. A tudat nincs a testen belül, nincs a testen kívül, és a kettő között sincs. Ha valami létezik, egy bizonyos alakúnak és színűnek kell lennie, de a tudatot semmilyen alakban vagy színben nem találjuk. A tudat természete tehát az üresség.
Ám amikor azt mondjuk, hogy minden üres és nem létezik, az nem jelenti azt, hogy konvencionális értelemben nem létezik. Végül is a tudat az, ami a helytelen tetteket teszi, a tudat az, ami a helyes tetteket teszi, a tudat az, ami szenvedést tapasztal és így tovább. Tehát természetesen van tudat, hiszen nem vagyunk halottak vagy öntudatlan lények. Tudatos élőlények vagyunk, és mindig ott van bennünk a tudatosság folytonosságának folyama. A tudat világossága is folytonos, olyan, mint az égő gyertyaláng. A tudat jellegzetessége a világosság. Semmilyen formában vagy színben, sehol nem találjuk, de van egyfajta folyamatos világosság. Ez a tudat jellegzetessége. És e kettő, a világosság és az üresség elválaszthatatlan, éppúgy, ahogy a tűz és a forróság sem különíthető el. A világosságot és az ürességet nem lehet elválasztani, és ezen elválaszthatatlanság a tudat természetes, eredeti lényege.
Hogy ezt az állapotot megtapasztalhassuk, fontos, hogy először a bevezető gyakorlatokat végezzük el. Ezen gyakorlatokkal érdemet is felhalmozunk. A legjobb, ha a belátó bölcsességen meditálunk. Ehhez elő kell készíteni jelenlegi tudatunkat, a közönséges tudatunkat, ami folyamatosan elmerül a gondolatok folyamában. Az efféle elfoglalt, izgatott tudat nem lesz a belátó bölcsesség alapja. Először tehát fel kell építenünk az alapot az összpontosítás révén, a helyes módszer alkalmazásával. Az összpontosítással tudatunkat stabil állapotba próbáljuk hozni, és azután a stabil világosságra és egyhegyűségre hagyatkozva a belátó bölcsességen meditálunk, és így felismerjük a tudat igaz természetét. Ám az efféle felismeréshez hatalmas mennyiségű érdemre van szükségünk, az érdem felhalmozásának leghatékonyabb módszere pedig a bódhicsitta ápolása.
A dolgok valódi természetét tehát a módszer és a bölcsesség révén ismerhetjük fel. És ha felismertük, ezen belátásra és a gyarapodó bölcsességre támaszkodva végül elérkezünk a teljes felismeréshez, és elérjük a megvilágosodást.