Az anyai szeretet a gyerek életének és szükségleteinek feltétlen igenlése. De ehhez a jellemzéshez itt egy fontos kiegészítést kell tenni. A gyerek élete igenlésének két aspektusa van; az egyik a törődés és felelősségtudat, amely feltétlenül szükséges a gyerek életének és növekedésének a megóvásához. A másik vonatkozás túlmegy a puszta megóváson. Ez az a magatartás, amely a gyerekbe beleplántálja az életszeretetet, amely megadja neki azt az érzést, hogy jó élni, jó kisfiúnak vagy kislánynak lenni, jó itt lenni ezen a földön! Az anyai szeretetnek ezt a két aspektusát nagyon tömören fejezi ki a bibliai teremtéstörténet. Isten megteremti a világot és az embert. Ez megfelel az egyszerű törődésnek és a létezés igenlésének. De Isten továbbmegy ennél a minimális követelménynél. Mindennap, miután a természet - és az ember - meg van teremtve, Isten azt mondja: ”Ez jó.” Az anyai szeretet ezen a második lépcsőfokon azt érezteti a gyerekkel: jó, hogy megszületett; nemcsak az életben maradás vágyát, hanem az élet szeretetét is elülteti benne. Ugyanennek az eszmének a kifejeződéseként értelmezhetünk egy másik bibliai szimbolizmust is. Az ígéret földje (a föld mindig anyaszimbólum) ”tejjel-mézzel folyó". A tej a szeretet első aspektusának, vagyis a törődésnek és az igenlésnek a jelképe. A méz az élet édességét jelképezi, az élet szeretetét és az életben levés boldogságát. A legtöbb anya képes rá, hogy ”tejet" adjon, de csak kevesen tudnak ”mézet" is adni. Hogy mézet adhasson, ahhoz az anyának nemcsak ”jó anyának", hanem boldog embernek is kell lennie - és ez már keveseknek sikerül. A gyerekre tett hatást aligha lehet eltúlozni. Az anya életszeretete éppoly ragályos, mint a szorongása. Mindkét magatartás mélyen kihat a gyermek egész személyiségére; könnyű megkülönböztetni egymástól azokat a gyerekeket - és felnőtteket -, akik csak ”tejet" kaptak, azoktól, akik ”tejet és mézet" kaptak. Ellentétben a felebaráti szeretettel és a szerelemmel, amely egyenrangúak közti szeretet, az anya és a gyermek viszonya eredendően egyenlőtlen: az egyik félnek mindenben segítségre van szüksége, és a másik fél ezt megadja neki. Ennél az altruista, önzetlen jellegénél fogva szokás az anyai szeretetet a szeretet legmagasabb rendű fajtájának és a legszentebb érzelmi köteléknek tartani. Úgy tetszik azonban, hogy az anyai szeretet igazi próbaköve nem a csecsemő szeretete, hanem a növekvő gyereké. Csakugyan, az anyák túlnyomó többsége szerető anya mindaddig, amíg a csecsemő kicsi és teljesen tőle függ. A legtöbb nő akar gyereket, boldog az újszülött gyerekével, és buzgón gondoskodik róla. Jóllehet a gyerektől nem kap érte semmit cserébe, kivéve egy-egy mosolyt vagy az arcán az elégedettség kifejezését. A szeretetnek ez a készsége részben alighanem az ösztönvilágban gyökerezik, amely az állatoknál éppúgy megtalálható, mint a női nemben az embereknél. De bármekkora legyen is ennek az ösztöntényezőnek a súlya, vannak az anyai szeretet e típusának jellegzetesen emberi lélektani összetevői is. Lehet narcisztikus eleme az anyai szeretetnek. Minthogy a csecsemőt még önmaga részének érzi, szeretete és rajongása lehet nárcizmusának kielégülése is. Indíték lehet az anya hatalomvágy birtoklási vágya is. A teljesen gyámoltalan és kiszolgáltatott gyermek természetes tárgya a hatalmi és birtoklási vágy kiélésének.
Bármilyen gyakoriak legyenek is ezek a motivációk, valószínűleg kevésbé fontosak és kevésbé egyetemesek, mint az, amelyet transzcendenciaszükségletnek nevezhetünk. Ez a transzcendenciaszükséglet az ember egyik legalapvetőbb szükséglete, öntudatának tényében gyökerezik, abban a tényben, hogy nincs megelégedve a kreatúra szerepével, hogy nem tudja magát a pohárból kidobott kockának elfogadni. Teremtőnek szeretné magát érezni, aki túllép a teremtettség passzív szerepén. Sokféle módja van e teremtésigény kielégítésének; a legtermészetesebb és a legkönnyebb is az anya gondoskodása és szeretete a teremtménye iránt. Meghaladja önmagát a csecsemőben, iránta érzett szeretete értelmet és jelentőséget ad az életének. (A férfi képtelen a maga transzcendenciaszükségletét gyerekszüléssel kielégíteni, és ez arra ösztönzi, hogy mesterséges dolgok és eszmék teremtésével haladja meg önmagát.) De a gyereknek fel kell nőnie. Ki kell szakadnia az anyaméhből, el az anyamelltől; végül pedig teljesen különálló emberi lénnyé kell válnia. Az anyai szeretet igazi lényege a gondoskodás a gyermek felnövéséről, és ez azt jelenti, hogy akarja a gyermek elkülönülését. Szeretete ebben különbözik alapvetően a szerelemtől. A szerelemben két, addig különálló ember eggyé válik. Az anyai szeretetben két ember, akik egyek voltak, elkülönül. Az anyának nem elég csupán megengednie, akarnia és támogatnia kell a gyermek elkülönülését. Csak ezen a ponton válik az anyai szeretet olyan nehéz feladattá, amelyhez önzetlenség kívántatik: hogy képes legyen mindent odaadni és nem akarni érte cserébe semmit, csak a szeretett lény boldogságát. Ezen a ponton vall is kudarcot sok anya. A narcisztikus, a zsarnoki, a birtokolni vágyó nő addig tud ”szerető" anya lenni, amíg a gyerek kicsi. Csak a valóban szerető asszony, akit boldogabbá tesz, ha ad, mint ha elvesz, aki erősen gyökerezik a saját létében, csak az tud szerető anya lenni, amikor gyereke az elkülönülés folyamatában van. A felnövő gyerek iránti anyai szeretet, az a szeretet, amely nem akar semmit önmagának, talán a legnehezebben megvalósítható formája a szeretetnek, és fölöttébb megtévesztő amiatt, hogy olyan könnyű az anyának a kisbabát szeretnie. De épp e nehézség miatt, egy nő csak akkor tud igazán szerető anya lenni, ha tud szeretni; ha képes rá, hogy szeresse a férjét, a többi gyereket, idegeneket, minden emberi lényt. Az a nő, aki nem tud szeretni ebben az értelemben, lehet gyengéd anya, amíg a gyereke kicsi, de nem tud szerető anya lenni - aminek az a próbája, hogy jó szívvel viseli el a különválást, és utána is ugyanúgy szeret tovább.

Erich Fromm