Akarunk, vágyunk, kell, szükségünk van, amibícióink mentén haladunk előre életútunkon, célokat tűzünk ki, eredmények elérésére törekszünk...

De vajon a boldogság teljességének megélése szerepel-e terveink között?

Vajon képesek vagyunk értékelni?

Felismerjük, amikor boldogok vagyunk?

Természetesen a legtöbbünk automatikusan igennel válaszol ezekre a kérdésekre.

De akkor hogyan lehetséges, hogy a világban egyre több és több antidepresszáns fogy?

Miért távolodik el ennyire egymástól valóság és álom?

Mert a boldogság egy kék madár, mert hagulatunktól függően halványul és mert amilyen hirtelen jön, olyan könnyedén tova is illan?

Azért sokan vannak olyanok köztünk, akik keresik a megnyugvást, arra törekedve, hogy megtanuljanak uralkodni megszállottságukon (túlköltekezés, bulímia, alkohol, szex, tévé, számítógépes játékok, internet, dohányzás, munkamánia, túlzásba vitt sport, drog, erőszakos viselkedés, stb.)

A telhetetlen, mohó boldogsághajkurászás áldozatai előbb vagy utóbb összeomlanak, és a fizikai vagy lelki függőség csapdájában vergődnek tovább, sőt, megbolondulnak!

Egy kis idő múltán már nem képesek tovább tömni - bármivel, ami sok, erős, intenzív, gyors, azonnali - a belsejükben tátongó űrt, ott állnak dülledt szemekkel a másikon!

Mások reménytelenül megalkusznak, vagy bezárkóznak, vagy hitegetik önmagukat, vagy egyszerűen tartást vesz fel a boldogság ellen.

Szenvednek az életüktől, ahelyett, hogy értékessé tennék, és beletörődve "sorsukba" magukra zárják a biztonságos mókuskerék halálos csapdáját.  A tehetetlenség és az alárendelőzés válik szűk, levegőtlen életük rendező elvévé.

Ők valójában nem boldogtalanok, de nem is boldogok.

És végül vannak azok, akik bármi történjék is velük életük során, keresztülmennek mindenen, és ha sokszor nehéz is, megerősödve törnek még magasabbra.  A létük a tisztelet, alázat és autonómia alapjain nyugszik, lelkük nyitott, várakozással teli, figyelmes és befogadó.

Könnyen felismerhetőek: a tekintetükben mindig fény ragyog, mert tudatosan élnek.