A fény mennyei adományként sugárzó, éltető energia. A fény úgy hat a nyitott lélekre, miként a kánikulában meglibbenő, hűs szellő. Kalmárok rikácsolása közben a halkan suttanó, jó szó. Durva kezek szorítása után a simogató, puha kéz. Minél több kívülről érkező fény felé tárjuk ki lelkünk, annál erősebb lesz a bennünk világító belső. A fénnyel telt lélek sugárzik. Világító toronyként jelzi a helyes utat, vagy a menedéket a sötétben bolyongóknak.
Minden új utunk kezdetekor a sötétséget éljük meg először, az anyaméhből való elszakadás keserves gyötrelmét. Első akaratunkkal már a fény felé törünk. A szerencsések és a végső útjaikat megjárók aztán fényben élik is le az életüket. Ők vannak kevesebben, s azok többen, kik szüntelen a fényt keresik életük során, de még a fényben fürdőknek sem árt tudniuk azt, a legnagyobb világosság előtt is ott lehet egy magányos, külön álló fénypont. Csak nem látszik, legalább is a szemünkkel nem. Ezek a fények csak a léleknek világítanak. A szeretet rejtett fényei. Ezért a sötétben fény nélkül is ragyognak. Melege a szívre vetve fényét, tisztítja a lelket.
Sötétben a fény ereje a többszörösének is tűnhet, ezért sok-szor lehet hamis, vagy csupán nem nekünk meggyújtott. Ha nem ad meleget, hamar rájövünk tévedésünkre, viszont az egész gyenge, de nekünk élesztett, forrósággal tölthet el. Az igazi fény a nagy világosságban felfedezett világító, vagy a mély sötétben megbúvó, mégis megérzett szunnyadó. Mind a kettőt keresnünk kell. Ez az élet során bejárt út feladata. A fények megélésével lelkünk feltöltése. Annyi összegyűjtése, hogy a célhoz érve ne látszódjék belső fényünk sötétebbnek a mennyei fényözön előtt, hogy feloldódhassék benne.
A fény juttat el minket a szeretet megtapasztalásához. Nem elég rácsodálkoznunk tágra nyitott szemünkkel. Meg kell érintenünk. A lelkünkkel. Szélesre tárulkozva az őszintén befogadó előtt, hogy mi is befogadhassunk, őszintén. Egyedül bolyongva azért keressük, mert a társhoz vezető út jelzőfényét látjuk benne. Megérintésével egy vágyba, a megtalált hitbe akarunk kapaszkodni. Tévedtünk, ha olyannal folytatjuk az utat, aki nem vágyik a közös fény meglelésére, csupán a miénkben fürdőzik. És a mi önzésünk az, ha csak a másik fényében akarjuk elrejteni saját sötétségünk. Érintsd meg, vedd tenyeredbe, s emeld magasba, világítsa meg az egyedüli, helyes utat, s töltse be szomjazó lelked!
Akár egyedül, akár lelki ikrünkkel találjuk meg a lényünk sötét zugait betöltő fényt, megérintése, magunkba engedése megsemmisüléssel is járhat. Az addigi én bizonyos mértékű feladásával. Ahogy gyűlik bennünk a világító erő, úgy gyengül lelkünk sötétebb ereje. És mindig egy magasabb szint felé tehetünk egy újabb lépést. Ha már azzal, akit a sors rendelt mellénk, az egymás iránt érzett szerelem viharában, az önzetlen szeretet vitorlájával sodródhatunk az isteni szeretetnek a végtelen univerzum felett lebegő örökkévalósá-gába.

Lebegés

A legönfeledtebb emberi állapot. Ez irányú, állandó vágyunk ölt álmainkban testet, amikor szárnyak és gépi erő nélkül, önnön akaratunktól vezérelve lebegünk az égben. Amikor ráfekszünk a vízre, és testünket átengedjük az elemek játékának, ugyanezt az érzést keressük. Azt a zenét szeretjük, amelyet hallgatva, szemünk becsukva átléphetünk a meditatív érzékelések birodalmába, testünket súlytalannak érezve rugaszkodhatunk el átmenetileg a földi léttől. A valóság felett lebeghetünk lelki szárnyaink segítségével, gondolatainktól megszabadulva, érzéseinknek szentelve minden figyelmünket.
Szeretet. A legtisztább érzés. Az éterből fakad, isteni ado-mányként, az emberben megnyilvánuló szent akaratként. Számtalan fokát járjuk meg, míg a mennyei seregek előtt tisztán megállhatunk. A tárgyak szeretetétől előbb önmagunk szeretetéig jutunk el. Önmagunktól eljuthatunk a nekünk kedves lény birtoklási vágyáig, amit tévesen érzünk szeretetnek, hisz még mindig csak magunkat szeretjük, a másik által elénk nyújtott tükörbe tekingetve. Lassan megtapasztalhatjuk az önzetlenséget. A lélek szabadságának tiszteletét, az igazi szeretni tudást. Amikor a másik kerül előtérbe, és azért engedünk magunkkal szemben, mert a másik szeretete kezd erősebbé válni. Ám ekkor még nem szeretünk mindenkit, csak önmagunkon keresztül azt a néhány, akár magunk, akár az égiek által kiválasztottat.
A társunkkal közösen megélt szeretet a legfontosabb lépcsőfok az univerzális szeretet erejének megtapasztalása felé. Amikor az önzetlen szerelemtől vezérelve a testeken keresztül egyesülnek a lelkek is, a mámor lebegésében elszakadhatunk önmagunktól, sejtjeink szétáradva kutathatják a mindenségbe szabadult valamennyi szeretetrészecskét. Elfogadva őket, hasonulva velük válhatunk részévé a mindent mozgató isteni szeretetnek. Szembesülhetünk azzal, hogy ez a szeretet ott lakozik minden élőlényben, és mi bizony arra születünk, hogy szeressünk, bárkit, és hogy bennünket is szeressenek.
És mindaddig levegőt lehel a teremtő erő a homokba, hogy új életre kelve a vizek örök körforgásán újra, meg újra szárnyra kelhessünk. Fények után kutassunk, hogy társra lelve megtaláljuk magunkat, s így végül elnyerhessük az örök lebegést a végtelen szeretet éltető fényétől bevilágított világmindenségben.