"Sósabbak itt a könnyek
S a fájdalmak is mások.
Ezerszer Messiások
A magyar Messiások."
Ady Endre

     Mélységes mély a múltnak kútja - mondják a bölcsek. Az idők mélyéről jövünk. Teszik még hozzá. S hiába sejtem bizonyos földrajzi helyek és népek iránti vonzalmam szerint, hogy "öreg vándor" lennék ezen a sárbolygón, most ebben az életben magyar vagyok, teljes szívvel és lélekkel, de valamiféle olyan magyar, aki szereti a rokonságot, tehát rokon népeinket, emellett békét szeretne a szomszédokkal, harmóniára vágyva itt a kelet-európai "végeken".
     Hon - otthon - mondjuk. Hazamegyek oda, ahol az otthonom van. A fizikai vagy a szellemi? Vagy mindkettő?

Mi a haza?

     A föld, ahol születtem? És ha máshol születtem, s mégis ez a hazám, mert ezt érzem annak?
     Az a föld, amelybe beletemettetünk? És ha a hazámtól távol halok meg, s utolsó leheletemmel is a hazámra gondoltam? Hányan kényszerültek messze földön otthonra lelni Rákóczitól Márai Sándorig és "névtelen" honfitársainkig? Az ország jelenlegi területe? Vagy haza a "magasban" - Illyés Gyula szép kifejezésével - az azonos nyelvet beszélők lelki közössége országhatárokon is túl vagy felett? Méltók vagyunk-e arra, hogy egy család tagjai legyünk, lakjunk bár a világ bármely táján, egy eszmei hazát alkotva, - a földi ország "égi mását" építve? Azért kell megtanulnunk szeretni földi hazánkat, hogy méltók legyünk az égire? Hogy otthonra leljünk a világmindenségben?
     A Haza sokféle megfogalmazása közül Kölcseyé a legkedvesebb számomra: öccse árvájához, gyámfiához, Kölcsey Kálmánhoz írta erkölcsi intelmeit. Az ifjú méltó volt a "Parainesis" tanításaihoz, fegyverrel kezében áldozta életét hazájáért az 1848-49-es szabadságharcban.
     A Himnusz költőjének egyik állítása az, hogy "minden erény önáldozattal jár....de minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van". Majd kifejti a haza fogalmát.
    "Mert tudd meg: e szóban - Haza - foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész összessége.
     Oltár, atyáid által Istennek építve; ház, hol az élet első örömeit élvezéd; föld, melynek gyümölcse feltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátid, rokonaid s polgártársaid: egytől egyig csak kiegészítő részei annak."
     Kölcsey a haza fogalmát az ember szeretetének és vágyainak tárgyául adja meg, a spirituálissal kezdve, s látszólag a reálissal: házzal, földdel, szűkebb és tágabb emberi környezetünkkel folytatva csak látszólag azonban, minden háznak - haza - ház, milyen csodálatos az anyanyelvünk -, földnek, társadalomnak is megvan a maga spirituális megfelelője.

És kikből áll a népem?

     A magyar ajkúakból? Vagy az azzá lettekből is? Magyar ajkúakból, azzá lettekből és nem magyar ajkúakból együttesen, akik a hazához tartozónak érzik magukat, habár "bölcsőiknél" szláv, román vagy német dalt dalolt az édesanyjuk? Családom vegyes etnikai eredetére gondolva szívesen idézem József Attilát:

     Illyés Gyula Petőfi-tanulmánya úgy indul, hogy 1823. január 1-jére virradóan, szilveszter éjszakáján egy kis alföldi faluban, Kiskőrösön egy parasztházban, amely semmiben sem különbözött az ország ezer meg ezer parasztházától, egy kicsi feketehajú asszony fölkiált, vajúdik. Szlovákul jajong. Napközben rendesen magyarul beszél, de az ima és a fájás gyermekkora szavait szakítja föl benne! (Arany Jánostól tudjuk, hogy később sem ejtette mindig tisztán a magyar szót.) Hrúz Mária ő, Petőfi Sándor édesanyja. Mária a keresztneve, a magyarok Nagyasszonyáé, de egyben az egész Kárpát-medence spirituális királynőjéé, az égi királynő neve. Petrovics István és Hrúz Mária elsőszülöttje úgy határoz, megmérkőzik Vörösmartyval, hogy bekerülhessen a magyar panteonba. Petőfit Kiskunfélegyháza nevelte magyar ajkúvá - ez a jászokkal keveredett kiskun település - talán ezért is mondja róla: "Ez a város születésem helye",- vagyis eszmélkedésének. (Szülőföldemen, 1848. június.
)      Ha a lelkünket melengető baranyai lankákat járjuk, nem lehet-e a pannon táj szépségét mind magyarul, mind németül, vagy szláv nyelven megénekelni? Lehet egykoron a Pécsi "Jelenkor" le is közölte. Valamennyi verselő a szülőföldjét dicsérte, a táj báját, akár magyar ajkú, akár nem az, értsünk egyet abban Reményik Sándorral, hogy "nem a haza a legmélyebb gyökér, hanem a szülőtáj?" Talán végre általánosan elfogadhatnánk, hogy magyar az, aki az akar lenni, aki vállalja a magyar sorsot.
     Nem lehet, hogy többször is megszületünk a haza számára más-más anyanyelvvel? S vajon nem lehetséges-e hogy egyszersmind más-más társadalmi állással, hogy megtapasztaljuk a "fent" és a "lent" különbségeit is?
     Hogyan is mondta József Attila ugyancsak "A Dunánál" c. versében?

     Talán létezik idilli találkozás is a viharos történelmi események dacára. Ady "gyáva Barla diákja", az antihős a párját leli fel "egy kis szláv leányban."