Boldog Világegyetem

Két magzat beszélgetése jár évek óta szájról szájra, leírva kézről kézre és a világhálóra. Onnan másoltuk ide ezt a tanulságos beszélgetést.

Két kis magzat beszélget egy anya hasában:

M- Te hiszel a születés utáni életben?

T- Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.

M- Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?

T- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szájunkkal eszünk.

M- Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni - ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.

T- De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.

M- De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben.

T- Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a mamát, és ő majd gondoskodik rólunk.

M- A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van?

T- Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.

M- Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.

T- No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk!

Ez a beszélgetés onnan nyeri különlegesen megkapó varázsát, hogy mindannyiunk számára életközelbe hozza korunk a materialista (M) és a Természetszerető (T) világkép érvelését. Nem is akárhogyan: úgy, hogy maga a példa ad választ e két világkép párbeszédére, mégpedig fölemelő, emberi mivoltunkban megragadó módon. Párhuzamba kerül a születés és a halál, mindkettő egy nagyobb, élő egységbe lépésként. S ha jól meggondoljuk, a születés nemcsak a magzati élet végét jelenti, hanem a világra jövetelt, e példa alapján az Édesanyánk szervezetéből a Természet Anya szervezetébe kerülést. Megszületünk ebbe a világba, felettünk a csillagos égbolt, és néha, amikor a Mindenségre csend ül, és ránkborul az égbolt, mintha lelkünk megindulna vele, és minden sejtünk hasadozna a szépségtől. Vajon mitől? Érezzük, hogy eggyé válunk a Nagy Egésszel, és betölt az a végtelen boldogság, ami mindig volt és mindig lesz: a Világegyetem boldogsága. De lehet-e ezt az egység- és boldogság-élményt komolyan venni? Igaz lehet-e, hogy a Világegyetem – boldog, mint az Édesanya, aki magzatának üzen a simogatással, az énekkel?

Vegyünk először is néhány tapasztalati érvet! A természeti táj meglepő rokonságban áll a lélekkel. A táj: lelkiállapot, amely felemelő, rendkívüli szépséggel teljes érzésvilágot hordoz. Szinte mindenki tudja, tapasztalja, mennyire így van ez! Egy óvodai nevelési füzet így ír: „A legsokoldalúbb hatások, a legmélyebb érzelmi töltésű élmények mégiscsak a „Természet ölén” érik a gyermekeket.” A Természet ölén! Sőt, a magyar szólások és közmondások könyve szerint: a Természet lágy ölén! Ismét előbukkant a magzatok beszélgetésével kapcsolatban felmerült hasonlat! A Természet: anyaöl! A Természetben úgy érezzük magunkat, mint Édesanyánk ölében! A Természet lágy ölén Természet Anyánk ölén érezzük magunkat! Nem csoda, hogy itt érnek bennünket a legmélyebb érzelmi élmények! Pszichológiai vizsgálatok mutatják, hogy az emberi élet csúcsélményei közül is kiemelkedik a kozmikus egység, a kozmikus tudatosság életreszóló élménye, amelyben az ember átéli, hogy egy a Kozmosszal, és az egész Kozmosz egyetlen átélhető, tudattól átjárt, lélegző egység.

Hasonló eredményre jutunk, ha megvizsgáljuk, melyek az emberiség legfőbb vallásos fogalmai. Isten és az emberiség mellett szorosan ott a Természet a legfőbb szentségek sorában. Egy 1993-as átfogó társadalmi felmérés az amerikaiak Természethez való viszonyát vizsgálta, és az eredmények alapján három csoportra osztotta őket. Az első csoportba azok tartoznak, akik fontosnak tartják a Természetet, de nem tartják szentnek. Ide tartozik az egész lakosság 37%-a. A második csoportot azok alkotják, akik szentnek tartják a Természetet, mint Isten alkotását. Ide tartozik a teljes lakosság 40%-a. A harmadik csoport tagjai a Természetet saját lényegétől származóan szellemi lényegűnek és szentnek tartják. Ide tartozik az egész lakosság 23%-a. A Természetet szentnek tartók aránya tehát 63% a teljes lakosságban! Ez pedig igen figyelemreméltó arány egy természettől elidegenedett fogyasztói társadalomban.

A világirodalom, a költészet egyik legfőbb ihletője a Természet. A művészetben megnyilvánuló szépség „rés a világban, amelyen keresztül az értelem a világ mélyebb részeibe tud hatolni…A világban rejlő eredendő szépség olyan számunkra, mint télen a tűz melege…A természeti szép ugyanaz, mint a művészeti szép, csupán közvetlenebb a kapcsolata a világ mélységeivel” – írja Varga Csaba a művészetről írt könyvében.

Vajon mit éreznek a virágok a napsütéses nyári mezőn, a sűrűn rajzó bogarak, pillangók nyüzsgésében? Mit érez a fa lombja a langyos tavaszi szellőben, nyári este, a naplemente utáni enyhületben? Mit éreznek a cirpelő tücskök, a döngicsélő méhek, az éneklő, csivitelő madarak? Mit éreznek a békák, amint este összegyűlnek a tóparton, mint egy jó baráti társaság, és órákon át tartó, eszeveszett kuruttyolásba kezdenek? Mi éreznek a rókák, akiknek egyezményes jelük van a móka kezdetére, és amikor a mókamester felcsapja farkát és futásnak ered, leírhatatlan táncba kezd az egész rókasereglet, a leírások szerint több, mint 24 állomáson át tartó szertartás-sorozatba, aminek tetőpontján megfeszített négy lábbal és égnek álló farokkal ugrálnak át egymás felett a bohóckodásba belefeledkezve? A televízió előtt ülő, megnyúlt képű modern ember már nem is látja, hogy rajta kívül szinte az egész Természet örömben tobzódik, a legtöbb élőlényt fűti és hajtja az életöröm.

Feltűnő, hogy a gyermekek mennyivel boldogabbak, mint a felnőttek. Az örömtől aranyosak. A gyermekek boldogok, mert közelebb állnak az ősforráshoz, a Természethez, hiszen onnan jöttek, s csak nemrég születtek. A gyermeki boldogság a kozmikus ősvalóság boldogságáról beszél. Valóságos örömzsákok, képesek reggeltől estig kacagni, játszani, örülni. Kétezer éve még az átlagos felnőtt élete jóval közelebb lehetett a természetes boldogság állapotához. Ezt jelzi, hogy az ókori Görögországban Arisztotelész még természetesnek tekintette, hogy a természetben minden változás végső forrása a vonzódás a hihetetlen szépség, igazság, jóság és egészség felé, a Természet felé. Az egyetemes vonzódás a tökéletes felé a legújabb időkig, és nagyon sok embernél ma is, egyet jelent a Természet, a Szépség, a Jóság, az Igazság felé vonzódással. A teljes, tökéletes, szüntelen és utolérhetetlen boldogság felé, ami a Világegyetem természetes állapota!

A tapasztalati tények mellett az emberiség szellemi öröksége, hagyománya is mutatja, hogy évezredeken át, talán az emberré válástól az ókori görögökig tartó évmilliókon át, a Természetet a legmagasabb boldogsággal teljes élőlényként fogtuk fel. Talán Boldogasszony-képzetünkben is Természet Anya örömteli boldogságának eszméje őrződött meg. Erre utal a halott régi időkben gyakoribb „megboldogult” elnevezése. Meghalt, tehát megboldogult, átköltözött a boldogság honába – régi világképünk nyomai máig hordozzák az őstudást. A boldogság hona, a másvilág, a mennyország pedig szemünk előtt ragyog, mégis elérhetetlenül földi testünk számára: a csillagok világában, a Világegyetem óriási térségeiben és csillagvárosaiban. „A magyar őshit felsőbb lényekrőli tudata legélénkebben maradt fenn az eredeti sajátságú tündéri képzetben…az emberiség, a természet, föld jóltévő anyáiként jelennek meg…Csakhogy tündéri mythosunkkal ezenfelül még egy sajátságos hitképzetet találunk összekötve, melynélfogva regéink és mondáink a tündéreknek egy különös, csodás, ős boldoglétet, egy boldog aranyhont, tündérországot, tündérhont tulajdonítanak, hol őket ezen ős aranykori boldogság veszi körül”  - írja Ipolyi Arnold „Magyar Mythologia” című alapvető könyvében. „A fensőbb lények, a tündérek a csillagokban honolnak…A tündéri lények kitűnőleg már így a csillagokban képzelvék, hasonlón a fentebb adott néphithez, mely szerint  a tündérek laka a nap, hold és csillagokban gondoltatott, melyek sugarain a földre leszállanak” – teszi hozzá.

Hogyan képzelték el régen a Nap élő voltát? Minden tűzzel együtt, a Napnak is szikra a lelke – tartotta az ősi néphit. Sok „ra” szótag valószínűleg az egyiptomi „Ra” istenre vezethető vissza – köztük lehet „ragyog” igénk, valamint a napfény mellett permetező esőt jelentő „ragya” szavunk. Az egyiptomi hieroglifák között Ra Napistent egy a naptányért ábrázoló kör, a közepén ismét Ra istent, ezúttal szikrát jelentő ponttal jelképezi. Szikra szavunk értelme: szik – Ra; a szik-tojás szóban a „szik” a lényeget, magot, középpontot jelenti. Akkor a szik-Ra=mag-Nap, kör, közepén pont. „Szik” szavunk jelentései közé tartozik még: a növények szárainak, ágának belsejében végighúzódó laza, rugalmas bél. Az állati petesejtnek az a része, amely magzatnak fejlődése legkorábbi szakaszában táplálékul szolgál. A tojás sárgájában levő csíra- írja Soldi-Cobert után Fáy Elek.

A Nap testét képező szikrákat élet vagy lélek-atomoknak tekintették az egyiptomi mágus-papok. Azt tartották továbbá, hogy a lélek-atomok folyton úgy hemzsegnek a Napban és a Nap körül, mint a méhek a kaptárban s a kaptár körül. A Nap folyton lövelli ki magából sugaraiban, a villámban, valamint az ezektől megtermékenyített esőben ezen fény- és élet-atomokat, melyek rendeltetése az, hogy a földön, a szerves életben (emberben, állatban, növényben) testet öltsenek, tehát az élet új csírái legyenek; a már életre kelt lényeket pedig tovább táplálják és növeljék.

Hogyan tudjuk ezeket a tapasztalati és kultúrtörténeti tényeket megérteni? Mai világképünk többnyire azt az uralkodó felfogást tükrözi, hogy a világegyetem élettelen fizikai rendszer, vagyis boldogságáról beszélni egyszerűen értelmetlen lenne. Csakhogy épp ez itt a bökkenő: biztos, hogy mai anyagelvű világképünk helyesebb képet alkot a Világegyetemről, mint őseink? Megvizsgálta-e a modern tudomány a Világegyetem természetét? Jelen sorok írója maga is csillagász, aki több könyvet írt a témáról. Tudomásom szerint a nyugati tudomány egyszerűen elmulasztotta napirendre tűzni világképünk legalapvetőbb kérdését, annak megvizsgálását, hogy biológiai vagy fizikai természetű, élő vagy élettelen-e a világ, amelyben élünk. A tudomány pedig éppen attól lesz helytálló, hogy módszeresen építkezik, az alapoktól felfelé.

A Világegyetem élő mivoltának bizonyítékai

Először is világos, hogy mivel a Világegyetemen kívül semmi sincs, tehát változásai önmagától valók. A Világegyetem tehát önmagától változik, vagyis öntevékeny. Az élő macskát pedig éppen az különbözteti meg a halott macskától, hogy az élő macska tud magától mozogni, a halott pedig nem.

A Világegyetem minden létező egységes egésze. A Világegyetem tehát az élő macskától eltérően kénytelen saját maga létalapjául is szolgálni. Hogyan lehetséges ez? Hogyan tud valami úgy létezni, hogy egyben saját létét is egyből megalapozza? Erre nyilván semmiféle tárgyi létező nem képes. A tárgyak anyagának, energiájának már eleve rendelkezésre kellett állnia. Ha a tárgyakat külső erő alkotta meg, akkor a tárgyak élettelenek, ha belső erő alkotja és tartja fenn őket, akkor élőek. A Világegyetemen kívül semmi sincs, tehát csakis belső erő tarthatja fenn. Ez a belső erő rokon az életerővel, csak éppen egyetemes, mindent eleve átható erő. Nincs más lehetőség: a mindent átható életerőt kell felvennünk minden létező végső alapjául. Az életerő ugyanis értelmes cselekvő erő, olyan, mint a logika. Logika nélkül semmiféle létezés nem lehetséges. A logika maga nem tárgyi létező, léte nem szorul anyagi részecskékre, sem anyagi energiára. Létéhez elég önmaga. A Világ végső alapját éppúgy nevezhetjük életerőnek, mint értelmes cselekvő erőnek vagy logikának. Ezek tulajdonképpen mind ugyanazon erő különböző szempontból alkotott elnevezései. A valóságban egyetlen tényezőről van szó, a kozmikus szervezőerőről. Ez a belső kozmikus szervezőerő mozgat mindent. Kétféle belső mozgatóerőt ismerünk: az érzést és a gondolatot. Az érzések világát egységében léleknek nevezzük. A gondolatok világát egységében tudatnak (öntudatnak) nevezzük. A gondolkodás szervezőereje a logika. A lélek szervezőereje az élet. A gondolkodóképességet az élet tartja fenn. A Világegyetem végső alapja tehát az élet. Megkülönböztetésül a kozmikus életet írjuk nagybetűvel: Élet.

A Világegyetem saját maga számára egyetlen egységes egész, Egy. Belső világának elemei azonban változnak. A Világegyetemnek van belső világa, tehát olyan, mint egy elme. Az elme világának szereplői a gondolatok, érzések. Legyenek a gondolatok, érzések bármilyen légiesek is egy más létmóddal, testiséggel is bíró élőlény számára, a gondolatok és érzések számára elsősorban a gondolatok és érzések adják világuk alapját. Álmainkban csak érzéseink és gondolataink cselekszenek, mégis ugyanolyan anyagiságú valóságot élünk át, mint ébren az anyagi világban. A gondolat, az érzés számára a gondolat, az érzés ugyanolyan alapvető valóság, mint az anyag számára az anyagi valóság. Az anyag léte tehát nem alapvető kérdés - minden világban, ahol léteznek érzések és gondolatok, ezek egymás számára anyagiságot, kölcsönhatást is jelentenek.

Ha a Világegyetemnek, mint egységes egésznek csak belső világa van, akkor alapvetően érzésből és gondolatból áll. A Világegyetem tehát érző lény. A Világegyetem tehát lehet boldog. Sőt: mivel semmi sem korlátozhatja, hiszen rajta kívül semmi sem lehetséges, ezért boldogsága is korlátlan, vagyis teljes. Átélni, átérezni, átgondolni mindent – ez a kozmikus elme lényege. A kozmikus elme eleve lángelme, lánglelkű elme, mert vágyai az égig érnek, az égből futnak alá a földre és vissza. Értelmes vágy, érző gondolat. Gondolattal együttérző tűz.

A csillagvilág élő mivoltának bizonyítékai

A Nap: csillag. Csillag, tehát önmagától gyulladó fény. Csillag, a végtelen űrben saját magát kigyújtó fény.

Vegyük a legalapvetőbb tudományos bizonyítékot. Az élő macskát a halott macskától – ahogy fentebb említettük – az különbözteti meg, hogy képes saját magától mozogni. Az élettelen tárgyak nem képesek maguktól mozogni, maguktól tevékenykedni. Az asztal nem tudja magát mozgatni. Milyen érdekes, hogy a Nap viszont tudja magát mozgatni! Nem úgy, mint a madár, viszont ott, ahol van, képes mozgásokat előidézni. Az asztal nem öntevékeny. A Nap öntevékeny. Öntevékenységét a napfizikusok úgy nevezik: naptevékenység. Asztaltevékenység nincs, naptevékenység annál inkább. Mindannyian hallottunk róla: a Napon napfoltok tűnnek fel, napkitörések jönnek létre, a Nap mágneses teret termel, 11 évenként felerősödik a naptevékenység, újra meg újra, körfolyamatban. Ha az asztal képes lenne foltokat előidézni felszínén, időnként ki-kirobbanni, mágneses teret termelni, körfolyamatban, ez bizony tudományos forradalomra vezetne. Gondoljuk csak meg, hogy például az önmagát helyreállítás képessége is élettevékenységnek számít. A Nap pedig folyamatosan helyreállítja mágneses terét, folyton újratermeli, 11 éves ciklusokban. A földi élőlényekben az alapvető ciklust a szívverés jelenti. Minél kisebb egy élőlény, annál szaporábban ver a szíve, és így egy élet alatti szívverések száma az egész élővilágban állandó. Az emberi szív másodpercenként körülbelül egyet ver. Egy perc alatt hatvanat, egy óra alatt háromezer-hatszázat, egy nap alatt majd százezret, egy év alatt harmincmilliót, száz év alatt hárommilliárdot. A Nap élettartama a csillagászok szerint 15 milliárd év.  Ha 11 évenként tesz meg egy ciklust, akkor 15 milliárd év alatt több mint egymilliárd naptevékenységi ciklus zajlik le. Az emberi szív csak addig működik, amíg az ember él. Ahogy az élet megszűnik, a szív leáll. Ha a Nap nem él, miért nem áll le a mágneses tér folyamatos helyreállítása és újratermelése? És ha a Nap élettelen lenne, miért képes mégis 15 milliárd éven át, egész élete során fenntartani a mágneses tér újratermelését?

Ha a Nap él, akkor a csillagok élnek. Akkor az egész csillagvilág él. Ha a Nap él, akkor él a Világegyetem. Ha a Világegyetem él, akkor érző lény. Ha érző lény, akkor boldog, hiszen nem lehet más, mert nincs rajta kívül semmi, nincs semmi, ami zavarhatná. A Világegyetem tehát lehet boldog. És ha boldog, akkor boldogságának fénye ránk is ragyog.

Ebben a ragyogásban új fényben tűnik fel az emberi boldogtalanság, a Természettől és önmagától elidegenedett modern ember boldogtalansága. Úgy tűnik fel, hogy amíg a világ az egyre magasabb boldogság állapotai felé szárnyal, addig az emberiség saját zavaros hínárjába gabalyodva eltérítette magát a boldogság, a boldogulás természetes pályájáról, és a természetellenes boldogtalanság zsákutcájába rohan. Milliárd és milliárd emberélet térült el kozmikus röppályájáról, és az örömteli kibontakozás, az emberi élet virágzása helyett az emberiség kisiklatásának kényszerpályáján süllyed szörnyű és megalázó mélységekbe, szenvedések bugyraiba, embertelen, lealázó körülmények közé. Ember! Emberiség! Merj érezni, élni teljes szívvel-lélekkel, lánglelkűen, lángeszűen, merj együttérezni a világgal! A világ fénye csak akkor képes fölemelni az embert a Természet szörnyetegének és nyomorultjának távlatából.

Grandpierre Attila

csillagász, zenész