Szeretettel köszöntelek a Ébredő Szívek oldalán!
Csatlakozz te is Közösségünkhöz "Amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük." - Gótama
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Ébredő Szívek vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Ébredő Szívek oldalán!
Csatlakozz te is Közösségünkhöz "Amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük." - Gótama
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Ébredő Szívek vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Ébredő Szívek oldalán!
Csatlakozz te is Közösségünkhöz "Amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük." - Gótama
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Ébredő Szívek vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Ébredő Szívek oldalán!
Csatlakozz te is Közösségünkhöz "Amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük." - Gótama
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Ébredő Szívek vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
Lelkes Miklós
Ha embert szül...
Ha embert szül - orvost szül a világ,
ki hallgatja majd titkok mellkasát,
s olykor, ha bajnak növő árnya van,
kezeket széttár bús-tanácstalan.
Ha embert szül - tervet szül a világ,
mit gondolatraj rajzol át-, meg át,
de húsba vág, villan fényélű kés:
örök rabság - örök menekülés.
Ha embert szül - álmot szül a világ,
égablakos tündérhang-palotát
épít fel, s máris gyors szikra szalad,
s minden tükörben tűzvész-pillanat.
Ha embert szül - eszmét szül a világ,
bűvös zászlójú délibáb-hazát,
s az látja csak mily tűnő szárnya van,
ki árokparton ül hajléktalan.
Ha embert szül - reményt szül a világ:
csöppnyi lélek remegő csillagát,
s ha sír e csillag, együtt sír vele
szívsötétben piros csillagmese.
Lelkes Miklós
Őszi tücskök
A tüskebokrok álomerdeje
felett az őszben sírt a nyár, zene
búsongott fakult fűszálak között:
egy tücsök szólt. Két tücsök. Sok tücsök.
Jó lett volna épp akkor menni el
fémhang-lépcsőkön képzelt égbe fel,
ahol szemét ránk nyitja kék erő,
s az Érthetetlen végre érthető.
A tüskebokrok álma hallgatott
és lassan úszott sok csodás halott:
lila virág - kis semmi földi lét,
amelyben mégis titok, messzeség,
növény-anyák pelyhes mag-gyermeke,
légben elringó égkedvű mese,
a tegnap-zöld, de most sárgás levél,
mely télbe tartón még remél, remél..
A tüskebokrok álomerdején
síró zenén átszűrődött a fény,
piros szívhez bújt megrettent madár
és szólt az őszben tücsökhangú nyár.
Ó, tüskebokrok álomerdeje!
Piros szívemnek felsírt száz sebe,
s oly jó lett volna épp ott menni el
pokolba le vagy képzelt égbe fel
és látni azt, mit tőlünk megtagad
a hús, a vér, s testi csalónk: az agy,
de bárhogy szólt sok fémhangú tücsök,
az őszi nyár Semmibe ütközött,
a tüskebokrok álma hallgatott,
s elúszott mind a nyár-álmú halott:
lila virág, kis semmi lét-szirom,
mégis titkot, csillagot áhítón,
növény-anyák pelyhes mag-gyermeke,
volt-ígéret, fakult arcú mese,
üde levél, mely ernyedt sárga lett,
fényt és nyarat hiába szeretett..
Hallgattam, árva tücsök, egymagam,
csak piros szívem sírt csillagtalan,
piros szívemhez bújt félénk madár,
megsejtette, hogy látszat volt a nyár,
látszat a lét, elképzelt messzeség,
látszat-csillag csillantott csak mesét,
s abban hinni balgán hiába már,
hogy kék erő valahol ránktalál,
látszat az ősz is, sosem volt csoda
felragyogó gyümölcsös kosara,
s az Élet is a Látszat peremén:
őszben síró, tücsökhangú szegény.
A szívemmel írok
Lement a Nap. Fénycsíkok aranylanak vakítva. Beesteledett. Vége ennek a napnak is. Borongós arcok, homályos ablakok jelzik szelíddé válva. A szél elült, a madarak is pihenni tértek. A fák is leengedték lombruháikat, hogy így védjék a virágokat. Megnyúlnak az árnyak. Elcsendesedett a kinti világ, a mennyország felettünk.
A szívemmel írok Neked. Ütemesen dobbanva, soronként, pillanatonként. Suttogó lélekpostám szárnyal feléd. Sóhajommal száll a neved. Az égbolt csillagszikráit küldöm Neked, hogy ragyogtassák életedet. Szemed aranylóan fénylik a végtelenből, könnyek csillognak benne.
Távolról ringatlak. Életem minden pillanata csöndembe zárva. Az ezüst Holdnak suttogok az álmatlan éjszakámban. Simogató az éji csönd. A titkokat megőrizve suhannak az álmok tova.
*
Hajnalodik. Az égbolton színes csíkokat fest az álomból ébredő világ. Azúrkék az égi óceán, sugárszálak lövellnek át a színeken. Madárdal zeng, a város hangjai kúsznak felénk. A hajnalfény már ébren lel. Selymesen lépked a reggel, harmatcseppeket szórva széjjel. Langyító, ragyogó napsugarak, harsány színek az ébredéssel. Kinyílik a horizont, az ébredő Föld. Pilláink alatt fények lobbannak. Galambpár turbékol megszokott helyén, a tetőn. Lélegzik a reggel, s e reggelben - szívemmel írom – szeretlek!
Szomorúfűz
Szuhanics Albert - Naplemente 11-09-16 2011. szept. 16. 13:37, gitka, Még nincsenek kommentekSzuhanics Albert
Naplemente
Az ég halk zsoltárt énekel,
mély altató zenét.
A nap oly vörös, álmatag,
már lehajtja fejét.
Fénye vígan táncra kél,
még áthidal felénk.
Tüzes híd remegve hív,
s már rajta lépkedénk.
Gondolatban átmegyünk,
fényhídján a napnak.
S véle együtt nyugszunk le
mélyén hűs haboknak.
Álmodván, az ő álmait,
milyen lesz holnapunk?
Kihunyó fénye vánkosán
nagy álmodók vagyunk.
Sötét a táj, sötét az ég,
ragyog a holdsugár.
Ezüstös fénye megtalál,
s az arcunkon szitál.
Lebben a szél, fodroz a víz,
vadvirág illatozz!
Aludj, pihenj fáradt napunk,
szép álmot harmatozz!
Álmodj fényes szelekről te,
álmodj kék eget!
Kék egeden játszadozó
fehér felleget.
Álmodj dolgos emberekről,
kalászok kazalban.
S a te fényed ott ragyogjon
az arató dalban!
A sugarad mindent éltet,
növényt, s állatot.
És a világ boldogsága
ha álmod álmodod.
Mirian
Ott
ott légy velem
hol majd a hajnal
tükröt tart elém…
hol felébrednek
meggyötört álmaim
hol az eget
csak kéknek láthatom
hol borút
csak az ősz tovatűnő
árnyai festenek
hol a nap rólunk regél
útja során boldogan!
ott fogd kezem
s maradj velem
hisz velünk nevet
a bennünk rejlő
szép világ.
LadyMoon- Hogy mi az illat? 11-09-16 2011. szept. 16. 13:32, gitka, 1 komment
LadyMoon
Hogy mi az illat?
http://www.youtube.com/watch?v=xxU4y3ip5T0
Friedrich Hebbel:
Szonett-je után szabadon.
Hogy mi az illat? Van, aki azt mondja rá - semmi.
Hisz csak érzékeljük, de nem tudjuk birtokunkba venni.
Csak egy pillanatig tart s már lebeg is tovább,
De mi lelkünkbe rejtjük az illanó csodát.
Hogy mi is az illat? Kérdezd a beteget,
Aki már tudja, hogy - számára - nincs több kikelet,
De szívében még egy homályos vággyal,
Együtt szárnyalna az utolsó nyárral.
Virág illatú szél ringatná lázban égő testét,
S felidézne számtalan csöndes nyári estét.
Végül lelke szabadon szállna a szélbe,
Oda, ahol örök csend van és isteni béke.
Ahol, csenddé szelídülnek a fájó sóhajok,
És végső pihenőt lelnek a vándorok.
S talán nagyobb gyönyörrel lesz megáldott,
Mint azok, akik szedhetnek még igazi virágot.
Bognár Barnabás
Nélküled, Uram
Lehetek az emberek szemében
és bárhol, bármiben legnagyobb,
Nélküled nem élet az életem,
nélküled én semmi vagyok.
Közeledhetek célom felé,
de odáig mégsem juthatok,
Mert a saját erőm nem elég,
nélküled én gyenge vagyok.
Sötétben a gyémánt sem ragyog,
szívem éjében én sem láthatok,
Csak ha hozzá a fényt te adod,
nélküled elveszett vagyok.
Lehetek az emberek szemében
és bárhol, bármiben legnagyobb,
Nélküled nem élet az életem,
nélküled én semmi vagyok
.kaktusz
Tudod arra gondoltam,
hogy a szeretet keresi a helyét,
és ha nem talál magának ideálist,
beéri a kevésbé azzal is…
az ember megszeretni
sok mindent képes,
igaz szeretettel
szerethet állatot, festményt,
zenét olthatatlanul,
de talán minden más szeretet,
ami nem embertől emberre irányul,
az olyan, mintha a szépséges virágot
nem termőföldbe ültetnék…
az a szeretet tágulni nem fog,
nem fog menni magba,
átterjedni mindenre, mindenhova…
mintha egy különleges szép zenét
csak egy ember hallgatna
szobába bezárva…
szeretet ez is, szeretet az is,
hogy mégis miben más?
talán abban, ha az ember
embert szeret meg igaz szeretettel,
az a virág jó talajba kerül,
elkezd szaporodni, terjedni,
a szeretet által az ember
a világot szereti meg
lépésről lépésre az egészet,
kutyástól, festménytől,
virágostól, zenéstől együtt…
az állat, a festmény, a zene
szeretete megmarad annak,
aminek megszületett,
nem lesz belőle világszeretetet.
2011. szeptember 08.
Nagy István Attila - Csodavárás 11-09-16 2011. szept. 16. 13:26, gitka, Még nincsenek kommentek
Nagy István Attila
Csodavárás
Ülök a monitor előtt,
Faggatom az arcodat
Retusálom a bolond időt,
S amint elmerülök arcod igézetében,
Eltűnnek a sebek, s tizenkét év előtti
Önmagad néz vissza rám.
Úgy látlak mosolygósan, mint a fény ragyog,
Átvilágít minden elevent,
S bennem is életre kel,
Ami már végtelen útra készült.
Hittem, hogy ez örökre megmarad,
Mert belehalok arcod igézetébe,
Tekinteted játékos suhanásába,
Amint körbefut rajtam
S elbújik a szemhéjam alatt –
Behunyt szemmel várom a csodát.
Szabolcsi Erzsébet - Körforgás 11-09-16 2011. szept. 16. 13:25, gitka, Még nincsenek kommentekSzabolcsi Erzsébet
Körforgás
Szikra voltam,
lánggá lettem,
fellobogva
lángra leltem,
lángnyelvekkel
ölelkeztem,
ellobbanva
hamu lettem.
Hamu voltam,
füstté válok,
füstként felhők
közé szállok.
felhőhabként
messze futok,
esőcseppként
hozzád hullok.
Eső cseppje,
ennyi voltam,
amíg hozzád
eljutottam.
Arcod, tested
megismertem,
a talpadnál
földdé lettem.
Hideg földre
mikor fekszel,
nem tudod még,
mit cselekszel -
Szerelmesen
hozzád bújva
lobbanok fel:
szikra újra.
Lelkes Miklós
Nyár vége
Együtt lengtek az ágak, hinták.
Tündér sütött ki palacsintát.
Álomba ért köténye széle.
Kék csendült rá konyhánk kövére.
Az ablakon nyárvégi hangok
darázsdongása átaranylott.
Bűvös diókban csöppnyi székek
hallgattak halkuló meséket.
Szél gyorsult világvégi réten
felhő, szépség futótüzében.
Kilengtek, lengtek ágak, hinták,
múltba villanó óraingák.
A kék elcsengett, elfelejtett.
Arany derengi át a csendet.
Elcsillogott másik világba
a darázskirály koronája.
Gligorics Teréz
Mért menjek
Mért menjek az úton tovább,
Miért? Csakhogy nézzek vissza,
S lássam amint könnyeimet
Az út pora miként issza?
Mögöttem már mély a tenger
Mely a törött szívből áradt,
Élve van ott eltemetve
Minden órám, s minden bánat.
Pillanatra reménykedek,
Biztat, bátorít a lélek,
Holdvilágos éjszakákon
Égnek majd még szenvedélyek…
Végül mégis útra kelek…
Könnyes szemmel nézek vissza,
Valahol a láthatáron
Reményem a múlt már issza….
Paudits Zoltán - Úttalan utakon 11-09-16 2011. szept. 16. 13:20, gitka, Még nincsenek kommentekMaczkó Edit - Sors(ok) 11-09-16 2011. szept. 16. 13:18, gitka, Még nincsenek kommentek
Maczkó Edit
Sors(ok)
Nyirkos a lépcső
korhad a testem
szóra szomjazom
üres a lelkem
mindenki átlép
nem vesznek észre
szememet vájja
nap éjsötétje
nyálkás hüllőként
csúszok bénán
ordíthatnék
de tűrök némán
tüdőm hörög
véres a hajnal
fogadj örökbe
hófehér angyal…
Sándor Gyula - Merengés 11-09-16 2011. szept. 16. 13:12, gitka, 1 kommentSándor Gyula
Merengés
Rezgő nyárfák tikkadt lombján,
Bágyadtan bóbiskol a nyár.
S az öreg templom büszke tornyán,
A múló idő is, néha meg-megáll,
Majd lomha szárnyakon lassan tovaszáll.
Mint szomjas rónán a szélfútta, ziháló homok,
Talpam alatt kínok lehelte századok,
Kiszáradt, fájdalmas könnye csikorog.
S messze fenn a büszke Hargitán,
Egy bús régi dal halk sóhaja száll.
Melytől a komor sötét fenyvesek,
Páraszagú, nyirkos teste is megremeg.
Féltőn átfonja gyökerük, őseink elárvult hantjait,
Elfeledte már e nép, múltunk hős, dicső nagyjait.
S te; vén Európa; mostoha ősanyánk,
Hozzád kiált, kezedtől megcsonkított hazánk.
Most asztalodhoz hívsz? Vajon miért?
Hogy enyhítsd szívünkben a szenvedést?
Vagy csupán cseléd kell, a készülő lakomán?
Hol a fő fogás, megmaradt hazám?
Nem tudom; csak érzem, hogy fáj a csend,
És elpattant valami idebent.
Foszló reményem, elnyűtt kabátja megkopott.
Már nem takarja el, a megsebzett tegnapot.
Hisz amíg dőzsöltél, dupla pohárral,
Mi szenvedtünk helyetted is.
Most pedig méregetsz, a mammon kosarával,
Mint kivert ebet, engem is.
Félek, már nincs erőm elhinni neked,
Hogy felébredt, elveszett becsületed.
Meggyötört drága hon, hát Istenhez kiáltok.
Szentséges Úr, áldd meg kérlek,
Magyarországot!
dPanka - Hol van az-az idő ... 11-09-16 2011. szept. 16. 13:08, gitka, 1 kommentdPanka
Hol van az-az idő...
http://www.youtube.com/watch?v=11jRGKltoYU
Hol
van az az idő, az elszállt röpke pillanat, mikor még másként éltük a
nyarat, s más reménnyel vártuk a tavaszt. Amikor bizakodva néztünk
előre. Tele pezsgéssel, ifjú lázzal, ifjú hévvel. Tervezve tettel, és
cselekedettel, hogy majd mi, majd mi, megváltjuk a világot...
Hova
szálltak a régi virágszirmok, s nőttek fákká lombosodva, előttünk
rengeteg minden újjal. Átszakítva erős gátakat. S hittük: nincs
lehetetlen, aki nem mer lépni az tehetetlen. Igen, akkor előre néztünk,
majd lesz szerető család, karrier, szép otthon, téli este, meleg
kandalló mellett ülve. Igen, elszállt régi pillanatok, mikor együtt
koptattuk a padot. S éltünk meg akkor nehéznek hitt, de önfeledt boldog
éveket. Mégis nem tudva, mi lesz, sikerül-e amit akartunk és
elterveztünk? Hol van az utolsó nap, hol van kimondva, hogy ilyen
gyorsan múljon minden óra, mint egy ki nem mondott gondolat. Nehéz
elhinni 25 év, azóta eltelt, a remények vágyak útra keltek, talán be is
teljesültek. Kinek mit hozott a sors, és kinek mi volt fontos. Nem
számit, most itt vagyunk újból, együtt, és a régi időkre gondolunk,
arra, amikor először találkoztunk, arra, hogy volt közös titkunk,
barátságunk. Arra, amikor a szerelem harmatos illatai ránk permeteztek,
néha nevetve, néha könnyezve cseppeket. S most emlékezünk, hisz lassan
már nem előre, hanem hátra tekinthetünk. Elmúltunk negyven, a hajunk
deresedik. De nem baj, csak éljünk még sokáig, hogy tudjunk még- még
emlékezni.
A mai nap legyen a múltnak szép töredéke, szívünkben
legyen béke, örüljünk egymásnak, úgy legyen majd vége. Hisz ettől lesz
szebb és jobb az élet. Hiszen az emlékek is megszépülnek...
Lelkes Miklós
Az volt a szép...
Mikor a táj a fénytükörhöz hajlott,
az volt a szép!
S mint szórta élénk, eleven ezüstjét
a messzeség!
Galamb perdült kíváncsi zöldből kékbe,
ég-tóba fel,
s hallgattam: fent az égi tó, színével,
mint énekel.
Lent hosszú út volt. Hosszú álom. S végül
mi is marad?
Csak könny? Csak kérdés? Csak kiáltás? S fáradt,
hulló szavak?
Tőrök megbújtak. Mind szívemre vártak.
Dől vér, meleg.
Az volt a szép, - az lett a szép, hogy látok,
bár szenvedek?
Talán igen. Ó, hosszú út, Kegyetlen
Szépség, maradj!
Nagy fénytükör, villantsd, villantsd a tájat:
az igazad!
Lelkes Miklós
Nyár vége
Együtt lengtek az ágak, hinták.
Tündér sütött ki palacsintát.
Álomba ért köténye széle.
Kék csendült rá konyhánk kövére.
Az ablakon nyárvégi hangok
darázsdongása átaranylott.
Bűvös diókban csöppnyi székek
hallgattak halkuló meséket.
Szél gyorsult világvégi réten
felhő, szépség futótüzében.
Kilengtek, lengtek ágak, hinták,
múltba villanó óraingák.
A kék elcsengett, elfelejtett.
Arany derengi át a csendet.
Elcsillogott másik világba
a darázskirály koronája.
Lelkes Miklós
A nagy fa törzsén
A Nagy Fa törzsén viharvert a kéreg,
repedésében megbotlik a láb.
A messzeségnek dalt áldoz az egyik,
más átkot mormol, megint más imát.
Minden lehull, vagy felszáll. Céltalanba.
A gyökeret ki látta? Senki sem!
S az ágakat? A fenti végtelenbe
rejtette el a lenti végtelen.
Csak most, hogy már a csontjaimban érzem,
döbbenek rá, mily csapda az Idő!
Ki állította nekünk, nem tudom, de
félelmetes és megszégyenítő.
Minden elmúlás az, hiszen az élet
síró nincs lesz, ha nem folytathatod,
s minek a csillag ijesztő sötétben,
ha szíveden csak átég s elragyog?
Dalt áldozol, s miért? A messzeségnek?
A végtelenben nincs is messzeség,
csak repedt kéreg elszürkült fatörzsön,
gyantás könnycsepp, mely máris, nézd, sötét.
A Nagy Fa törzsén testünket a kéreg
meg-megsebzi, s csak olykor csillan át
tűnő tükörből csendszirmú virágfény,
nincs-messzeségből átintő virág,
s Dalt áldozok az örök Érthetetlen
nagy oltárán, hiába, s hallgatok.
A Nagy Fa törzsén, ami van: az Nincsen,
ami ragyoghat minden elragyog.
Minden lehull, vagy felszáll céltalanba.
Lent a gyökér és fent az ág - titok,
és nincs-tükörből int egy piros csillag:
ma Csillagom, holnap a Csillagod.
Lelkes Miklós
Állatok lelke
Állatok lelke, akármily csonka lélek,
megérezhet zokogó messzeséget
vagy közelségét szívnek és örömnek,
s hűség-szemekben bánat- vagy örömkönnyek.
A kivert kutya, mint hajléktalan ember,
tétován áll, s ha indul, bízni nem mer.
Benne oly érzés amelynek nincsen mása:
elrejtett sebben gazdája árulása.
Macskád szeméből picikét női lélek
csillog rád, fénye bájnak, kedvességnek
és nem igaz, hogy csak érdek van ebben:
a szeretet is hajtja, hogy hízelegjen.
Egyszer megláttam: ketrecben varjú károg.
Így magyarázta: éhes vagyok, látod?!
Börtönéből koldult az ember foglya,
ahogy szabadon annyi kis veréb szokta.
Én jól értettem amit a varjú mondott,
a rekedt hangú, szívéből jött gondot.
Okos szemében bút és vágyat láttam
és eltűnődtem azon: sokféle rács van.
Bár példát példára halmozhatnék, végül
csak azt mondom: a gőg nehezen békül.
Sok ember van ki sohasem szeretne
ránézni egyszer a lélek-kezdetekre,
s útunk látni, amely, vélt célba érten,
annyiszor állt az embertelenségben,
s hány ember - amíg hat a torz varázslat -
"lélekkel" sem más csak lélektelen állat!
Lelkes Miklós
A legokosabb cselekedet
Három tündér üldögélt a kristályvizű hegyi tavacskánál. Jócselekedeteikről beszélgettek.
– Egy szegény kisleánynak, ott a túlparton, meghaltak a szülei. Most
magára maradt házikójában. Igyekszik megállni saját lábán, de azért
bizony gyakran felkopik az álla. Találkoztam vele két héttel ezelőtt.
Segítettem rajta! Halat fogtam neki a tóból, megsütöttem, odaadtam. No,
hogy milyen jó étvággyal ette! Öröm volt nézni! - mondta az egyik
tündér.
A másik tündér csodálkozva kapta fel a fejét:
– Ó! Egy
hete én is találkoztam ezzel a kislánnyal! Én is adtam neki sült halat,
de látod: én arra is gondoltam mit eszik majd másnap. Otthagytam neki
egy szép hasú pontyot a következő napra...
A harmadik tündér mosolygott:
– No tegnap én is ugyanezt tettem, de valamivel még többet is: megtanítottam arra miként foghat ki halakat a tóból!
A közeli fenyőágon piros szárnyú kismadár hallgatta a beszélgetést és így csicsergett:
– Kedvesek, jószívűek vagytok mind a hárman, de szerintem most a
harmadik tündér cselekedett közületek legokosabban. Életünkben nem csak
ma van és holnap, a holnaputánokra is számítani kell!
– Milyen igaz! – rebbentek fel a tündérkék a levegőbe. Gyerünk, tanítsuk meg ezt a kisleányt mindenféle hasznos dologra!
Lelkes Miklós
Erdei tavacska
www.youtube.com/watch?v=EJ6O9eDXOSk
Észrevetted, szélén végtelen csöndnek,
azt, hogy mindenben kigyúl az a könnycsepp?
Én észrevettem, s tudtam: nem vagyok már,
csak pillanat van, melyben fájdalom jár
lábujjhegyen, s létet játszó manócska
szívet szorít, s elenged. Fura móka,
gyönyörsajgás: égtelt tükörben fájjon
élettelt zöldben felismert halálom!
A tavacska - alig pár négyzetméter -
mozgó árnyékot szórt be itt-ott fénnyel,
meg csírákkal. Hályogos lent-szemekből
néhány kis kedves fekete hal jött föl.
Lányunokáim, Szilvi, Fanny, nézték:
van-e itt béka, brekegő merészség
hangja kihívón rászól-e a csendre,
s tovaúszó, pikkelyes szerecsenre?
Élet halállá lett, s halálból élet.
Egy konok kakukk mért ki messzeséget,
s tegnapi álmom, csöpp hiába-vágyam
szunnyadt fehér, elhagyott csigaházban.
Ó, tavacska, te fák övezte szentély,
mind égtörött, amit az ember szemlél!
A Nagy Körforgás tör mindent kerékbe,
míg száll könnycseppek szikráskék meséje.
Fecskék hoztak hulló ívet a tájnak...
Most verset írok. Otthon. Pünkösdvasárnap.
Anyám sehol, csak a pünkösdirózsák,
virágai, kérdik: ez a valóság?
E Nagy Könnycsepp, melyben virágmeséket
dúdol-dalol egy vörösvérszín ének?
Ez a Semmi, amelyről hisszük: Minden, -
de csak a Bánat marad meg szívünkben?
Ó, Égi Tó! Földi tükrök varázsa
olyan csaló! Az ember másra vágyna...
bűvösebb kékre, zöldre, s könnytelenre,
Csillagra, melyben ott a Csend szerelme.
Bennem dúdol-dalol egy vérszín ének.
Kakukk kimér szép, bús virágmeséket:
messzeséget, - jó volna hinni Benne,
s a Csillagban, melyben a Csend szerelme.
Lelkes Miklós
Gyermekkori kert
A fűben sárga almák elhevertek.
Csipkés árnyékút szárnyas fénybe vitt.
Bogár bandukolt kunkori levélen,
s élveztem: az ég rám kéket terít.
A nyár hintája messzeségbe lendült,
majd visszatért, s kigyúlt a fák alatt
magányom, mit adtál, mosolygó isten:
drágakőszikrás szépség-pillanat.
A felnőttekben én sohasem bíztam.
Maga módján mindegyik szeretett,
de gyermeklelkem mindegyik lenézte, -
szeretettől is kaphatsz sebeket.
A kertbe bújtam el, az lett hazámmá,
- előttem és mögöttem börtönök -
de ott az ég rám terítette kékjét,
s könnycseppbe is tündérarc költözött.
Kert volt? Inkább létnek hitt életem volt,
s képzelt édenhalálom, gondtalan,
és mámorédes sárga illatában
meg-megfürdettem álomtest-magam.
Felnőttként már, tudom, semmit sem érek.
Átzuhogok múltbéli kerteken.
Hiába-szó száll, sírhat már a lélek:
az a tündérarc nincs többé velem.
A gyermeket a felnőtt meg nem érti, -
s fel sem fogja, hogy milyen nagy baj ez!
Csak gyermekkorban varázsol a szépség,
a csillag, mely kertek fölött remeg,
ha itt az este, madarak sietnek,
s neszekkel telt ágrejtély, holdidő
bűvöl szívet - és lesz felejthetetlen,
ha minden más már elfelejthető.
Lelkes Miklós
Erdei Csend
Át a fenyősötéten
madár szállt, fényt hozott.
A szívnek csend kiáltott.
Kiáltott, hallgatott.
Mentem a kékben, zöldben.
Ölelt álom-hazám.
Manóárnyak szaladtak
az erdő szinpadán.
Fenyősor felsötétlett.
Ringott a fák alatt
gyanta- és gombaillat,
aranyláng-pillanat.
A csendnek szív kiáltott ,
s a szívnek csend, fehér:
csendből jöttünk, s a csendbe
volt-létünk visszatér.
Felragyogott a forrás,
s egy könnycsepp szívemen.
Manók árnyán át nézett
kerek, kíváncsi szem.
A könnycsepp csillagot szórt,
s vélte titkon: talán
üzen álom-hazámnak
könnycseppes volt-hazám,
de csak fenyő sötétlett,
csend fénylett, hallgatott,
s nem-lét ringatott létet,
arany pillanatot.
Lelkes Miklós
Felhők
(Böszörményi Zoltánnak)
Tavasz lett. Jött egy sánta nyúl.
Vártam. Tudtam, hogy ott van
induló fűben, éledő,
fényfelhős tavaszokban.
Állt, míg futott a nagy mező.
Szemében csillag égett
és égő csendje csengetett
új csengők idejének.
Szemére néztem és szeme
enyém volt. Fent a szárnyak
vittek végtelen ég-tavat,
tükröt, mely láttat, láttat...
Álltam. Futott a nagy mező
fényfelhős szerelemben,
s felcsengő, piros hang-sebek
égtek, fájtak szívemben.
Tudtam, megfáradt sánta nyúl:
nem akarom, de ott van
szívem, csengőn sebző világ,
kegyetlen tavaszodban.
Fent szárnyak vittek ég-tavat,
lángfelhős álmú kéket,
vágyakat, örök dal-csodát
ígérő messzeségnek.
Örök-e? Felhő, szív elég...
A fény árnyékra váltott,
s nézte egy fáradt, sánta nyúl
a megindult világot.
Lelkes Miklós
Galambbúgás
Búg a galamb: bíztat a hang,
de még félénk a fény,
s álmos-meleg kis csend-szemek
a felhő peremén.
Búg a galamb: tavasz-harang,
s az égi vízbe dob
éber jelet, s bár megremeg, -
hallgat, mi hallgatott.
Titkod, tavasz, még itt maraszt,
s galambod búg, tovább,
kékül az ég, s nézik vizét
a fáradt földi fák.
Búg a galamb: meneszt a hang,
fájón szívig szalad
kék égi dalt, amit akart,
el nem ért pillanat.
Minden tükör eltündököl.
Szomorú még a fény.
Búsítja tán bohóc talány
a Nincsen ujjhegyén...
Ó, te, szívünk! Miért hiszünk
örömnek bánatot,
ha búgsz, galamb, s ígér a hang
újra, mely elhagyott?
Búg a galamb: búgja a van-t,
kéket, zöldet, napot,
s bár nem hiszem: hallja szívem,
mint szól, mi hallgatott.
Lelkes Miklós
Az ősz nyitott...
www.youtube.com/watch?v=bijE0uoi6aE
Az ősz nyitott ki ablakot a télre,
bár látomásként: távoli hegyek
csillogtattak gyorstükrű csillagok közt
varjak kísérte hóembereket.
Ami közel volt: még minden mosolygott.
Vadrózsabokron piros méz dalolt.
Az ég tele volt madár-hangjegyekkel,
s pitypanggömbön derengett pici hold.
Az unokámmal mentem, Szilvikével, -
mesék tudósa, ötéves leány.
Verset írt éppen nyíltszemű csodáról:
darázshad nyüzsgött körtelakomán.
Boldog voltam, rá vágytam hogyha vágytam,
csöpp hajtásra, mely lelkemből kinő,
s mikor mesél - elámul a valóság,
s minden szívben gyönyörű ég-idő.
A fecskék gyűltek, s szálltak, messze szálltak.
Elvágyó kékség ígért Afrikát.
Nekik. Ránk tél várt kegyetlen csodákkal,
s gondtól lehajló, fáradt, görbe ág.
Ám ősz volt még, s minden, minden mosolygott.
A menny gyümölcsét pokol falta be.
Szilvike mesélt, s ámult a valóság:
az ördöglelkű, rút, gonosz mese.
Pitypanggömbön gyermek-hold átderengett.
Kezembe fogtam Szilvikém kezét.
Mentünk tovább. Gyönyörű ég-időben
villant fel fecske, csillag, messzeség.
Lelkes Miklós:
Ha életünkben...
Ha életünkben szétnyílik az égbolt,
s elszállnak fecskehangú madarak,
s a levelek már mind a földre néznek, -
lélekmélyen egy csillag megmarad.
Különös csillag hűvös álomőszben.
Nem tudjuk honnan hozta melegét,
de melegít, és segít, hogy megértsük
miért rokon bánat és messzeség.
Miért rokon? Mert messzeségre vágyunk,
de hiába. El nem ért messzeség
tekint le ránk, s messzeség-szívű bánat
emeli fel ránk könnyeskék szemét.
Tudjuk: tél jön, de már az álomőszben,
ott is, bármily szép, egyedül vagyunk.
Múlttá lett fecske, felfénylő harangszó...
A csillagokkal együtt hallgatunk.
Volt-életemben szétnyílt már az égbolt.
Az álomőszben csendem hallgatom,
s nem melegít más csupán lélekmélyen
varázspirost pirosló csillagom.
|
|
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kommentáld!