A Napot, más-más, a saját törzsnevüknek megfelelő néven is nevezték. Például a kunok Kún vagy Hunor néven, a besenyők Beszer vagy Peter, a jászok Jász, Jázon vagy Jázzú, a székelyek Szikel vagy Zakur, a kazárok Kus vagy Kazár, a kabarok Bag, Bog vagy Bakar, a palócok Pál, Bál, Balota vagy Bél, az avarok Bar, Barata, a szemerék Szem, Szam, Somota néven, valamint még más neveken is nevezték. Szerintük ugyanis minden földi életnek és így az embereknek is, édesapja a Nap, költőileg megszemélyesítve : a Napisten, Napkirály vagy Napfejedelem, vagy ahogy még nevezték : Aranyfejedelem, Aranyisten, Szép Isten, a Gyönyörű. Viszont minden földi életnek és így az embereknek is regebeli édesanyja maga a Föld, azaz megszemélyesítve, a Földanya vagyis Tündér Ilona, az Élet Anyja. Tündér Ilonának és a Napistennek, azaz tehát Magornak nászát minden tavasszal a napéjegyenlőség idejében ünnepelték. Ekkor Ilona, mint Magyar Napkirály felesége, a Magyar Ilona nevet veszi föl, ahogy őt a Csallóközi leányok bizonyos tavaszi, a házasságról szóló énekeikben napjainkig is nevezik. Ugyanis kizárólag a napéjegyenlőség szent ünnepe napján és éjszakáján tartották nászukat a fiatal párok is, azon időben tehát, amelyben a gyöngy virág, Tündér Ilona e szent virága, nyílik. Meg kell itt említenem azt is, hogy régi nyelvünkben a tündér szónak még leány és szűz értelme is volt, aminthogy a finnben ma is tüttő, tüttere = leány, szűz, amihez pontosan párhuzam az, hogy például az olaszban fata = tündér, míg az oláhban fata = leány. De meg kell említenem még azt is, hogy a magyar névnek, más jelentései mellett, boldog jelentése is volt, ami szerint tehát úgy a Magyar Isten, mint a Magyar Ilona névnek Boldog Isten és Boldog Ilona értelme is volt, ami alatt szerelmi boldogságot, az apává, anyává létet is értették, de fölemlítem itt azt is, hogy a tulajdonképpeni magyar őstörzsek földművelők voltak, Magyar Napisten a földművelés föltalálója és istenségeként is tiszteltetett, a békés földművelő élet pedig boldog életként volt fölfogva.
Hogy viszont Ilona mennyire azonos volt a rómaiak Venusaval, a nőiesség és szerelem ez istenségével, mutatja az is, hogy Venust is nevezték Venus Felix-nek, azaz Boldog Venusnak és hogy őt a rómaiak is regebeli ősanyjuknak tekintették, ugyanúgy tehát mint a magyarok Magyar Ilonát a magyarság regebeli ősanyjának. Valamint pedig tavaszi megnyilvánulásában Ilona a szerelem Istennője volt, ugyanúgy a szerelem istensége volt tavaszi megnyilvánulásában Magyar Napisten is, amelyben például a palócoknál Lebéd vagy Libéd név alatt különösen nagy kultusza volt, amely név régi nyelvünkben hattyú jelentésű volt.

E minőségben őt őseink (miként a görögök és rómaiak is) hattyúszárnyakkal ábrázolták volt, mivel náluk a hattyú a vágyódás, különösen pedig a szerelemvágy költői jelképe volt. Ezen régi lebéd vagy libéd = hattyú szavunk a lebeg vagy libeg szavunkból származik, amelynek szárnylebegtetés, lebegtetés, repülés és a levegőben való lebegés, libegés értelme van. Ugyanez igéből származik továbbá lepke és innen tájszólásos változatát képező lepe és lipe = lepke szavunk is. Mind amely szavaink viszont azonosak a latin libratio = libegés szóval is, valamint megvilágítják a latin libido = vágy, szerelemvágy szó ősnyelvünkből való eredetét is. Mindezek magyarázata pedig az, hogy a hattyúk, valamint némely más madárféle is, szerelmi vágyukban szárnyaikat lebegtetni, libegtetni szokták. Mondottuk, hogy a Libéd név értelme : hattyú, és hogy a hattyú őseink jelképezésében a vágy, főképp a szerelemvágy jelképe volt. Így pedig megértjük a német Liebe, régibb Liebde = szerelem szó eredetét is, illetve bebizonyítottnak látjuk mindezen latin és német szavak ősnyelvünkbőli származását. Úgyszintén az elmondottak fejtik meg azt is, hogy a görög-római mitológiában a Szerelemisten miért ábrázoltatott hattyúszárnyakkal.
Magyar Napisten őseink mitológiájában az erőnyt (energiát) megszemélyesítő istenség, míg Ilona az anyag (materia) megszemélyesítése is volt, ami pedig mély tudáson és természetismereten alapuló jelképezés volt, mert hiszen való igaz, hogy minden földi élet alapja a Napból a Földre áradó erőnynek a Föld anyagára való hatása. Az anyaföld szunnyadó anyagának a napsugarak általi életre-keltését, megtermékenyítését jelképesen valóban a nőnek a férfi általi megtermékenyítésével hasonlíthatjuk össze. A nő ugyanúgy táplálja gyermekét mint az élőket terményeivel a Föld. A levegő pedig, amely a Földanya által nekünk nyújtott táplálékok legfontosabbika, — amelynek híján már néhány perc alatt halottak vagyunk — a Földnek csak egyik alkatrésze, ugyanúgy mint akár a víz avagy a termő televény (humusz) is.
... ősnyelvünkben „magyar” tulajdonképpen „ember” jelentéssel bírt, bár volt még „boldog” és „földművelő” jelentése is.

Az ősmagyar mitológiai fölfogás szerint bennünk is minden, ami anyag, azaz tehát egész testünk : anyai örökségünk, vagyis Magyar Ilona édesanyánk adománya, viszont minden, ami test-nélküli, anyagtalan, azaz erőny, vagyis tehát a lélek, a gondolat és minden szellemi működés : atyai örökségünk, azaz tehát Magyar Napatya adománya. Eszerint pedig a lelkiismeret is, amely hiszen valóban test-nélküli valami, vagyis a lélek egyik megnyilvánulása, tisztán csak szellemi működés, nem más, mint Magor vagy Magyar atyánk reánk hagyott adománya, öröksége.
A Napból a Földre származó erő a földi életjelenségek létrehozója, s ilyen tehát a lélek is, amely minket élőkké és a legfejlettebb alakban : emberré, (ősnyelvünk szerint: magyarrá) tesz, vagyis tehát mindnyájan a Nap fiai, gyermekei vagyunk. A Napistentől származik belénk azon „isteni szikra”, amely bennünket életre kelt, emberré fejleszt, és amely holtunk után el nem enyészik; aminthogy a mai tudomány is tanítja az erőny megmaradását. Ez „a lélek halhatatlansága” igazi magyarázata, értelme is. Ez pedig azt is jelenti, hogy őseink felfogása e tekintetben a mai tudományos fölfogással teljesen azonos volt, csakhogy gyönyörű költői alakba öltöztetve.

Magyar őseink szerint tehát : ha a kerek aranytükörbe tekintünk, ez ugyanannyi, mint hogyha édesatyánk, a Napisten arcába, szemébe tekintenénk.
A lelkiismeret létezésének fölismerése szellemileg fejletlen, kezdetleges ősembernél még nem tételezhető föl. Ehhez már föltétlen magasabb fokú szellemi fejlettség szükséges, amely szellemi színvonalat az ember, szerintem, már a kőszerszámok készítése előtti korban is, az aranyfém megmunkálása első korában ért el először, vagyis az Aranykorban, amely kort habár ma többé-kevésbé mesebelinek tartják, de amelynek létezettségét én nem vonom kétségbe, sőt azt tartom, hogy az első szellemi műveltség is már akkor fejlődött ki, mégpedig igen magas fokra, habár ezután ismét igen mély hanyatlás is következhetett. Szerintem a lelkiismeret fölismerésére az embert a tükröződés jelensége vezette, akár a vízben, akár arany, kristály vagy csiszolt kő felületében magát meglátva. A tükröződés pedig, mint fényjelenség, valóban nem is más mint a Napból származó erőny, amelynek észlelhetősége ámbár ismét csak a Földanya által nyújtott anyag segítségével válik lehetségessé (a fényt magát nem is láthatjuk, hanem csak az általa megvilágított tárgyakat), ugyanúgy, mint ahogy a gondolat is a Napból származó erőny, de amelynek, hogy megnyílvánulhasson, az agyvelőre van szüksége, amely pedig a Föld által nyújtott anyagból áll. A tükröződésnek tehát saját teste nem lévén, valóban a lélekkel hasonlítható össze. Mészáros említett cikkében számos adatot találunk arra, hogy az ősember a tükröző felületen megjelenő képét a léleknek tartotta, illetve azzal hasonlította össze. Ennek oka szerintem az, hogy tükörképünk tényleg teljesen hozzánk hasonló, de mégis: teste nincsen, tehát anyagilag nem létezik, vagyis bár látjuk, ott van, de mégis tulajdonképpen nincsen, azaz hogy csak anyagilag nincsen, mivel hiszen csak fényjelenség.

A lelkiismeret nem más, mint a lélek és az önmagam fogalmak egyesülése, ami egy másik én gondolatát hozza létre, amely másik én, mivel test-nélküli, tisztán szellemi valami : tehát fennköltebb, nemesebb, istenibb, tehát jobb is mint a testi én. Mivel pedig a lélek vagy szellem Édesatyánk, a Nap adománya (a Napból származó „isteni szikra”), ennélfogva a lelkiismeret szava is tulajdonképen a Napisten, azaz Édesatyánk szava. Így lett tehát a tükör a lelkiismeret, azaz a másik, nemesebb én jelképe, és maradott az még azután is, hogy az ember a tükröződés jelenségét már meg tudta magyarázni. Hogy őseink egykor létezett magas szellemi műveltsége idején a Természet ismerete, azaz a természettudomány, semmivel sem állott a mai mögött, azt itt bővebben nem bizonyíthatom, mert ez tárgyunktól túlságosan messze térítene el. Hogy aztán lélektanilag az önmagunk szemlélése, amit a tükröződés jelensége tesz lehetővé, a lelkiismerettel mennyire természetszerűen függ össze, ezt magyaráznunk fölösleges. Mivel pedig a kerek aranytükör a Nap ábrázolata is, úgy a benne megjelenő arcunkkal ez egyúttal a Napisten, azaz Édesatyánk arcát is jelentette, mivelhogy az ősi természetvallási, valamint a mai népfölfogás szerint is a gyermek és a rá többnyire hasonlító szülője, azaz tehát a fiú és édesapja, egymással tulajdonképen azonosak. Fiúban az édesapa (leányban az édesanya) él tovább, viszont az édesapa élete mintegy a fiú megelőző életét képezi, miszerint tehát az önmagam-édesapa-fiú fogalma őseink gondolataiban azonosult.

Ha tehát az aranytükörbe tekintünk, ez jelképesen annyi is, mintha édesatyánk arcába, szemébe, saját lelkiismeretünkbe avagy a Napisten szemébe tekintenénk. Viszont amit tehát lelkiismeretünk mond : az Édesatyánk, azaz a Napisten szava, tanítása, vagyis azon „isteni szózat”, amelyet ha igazak és jók akarunk lenni s a rosszat, valamint ennek következményét : a bűnhődést, el akarjuk kerülni, követnünk kell.
Ezek szerint, ha lelkiismeretünk szavát követjük, azaz Magyar Napatyánktól örökölt lelkünkre hallgatunk, ez annyi, minthogyha a Napisten szeretetteljes atyai tanítását, az általa megadott igaz törvényeket követnők.

Őseink is igen jól tudták, hogy a Nap nem élő személy, hanem csupán égitest, de náluk csak jelképezésről volt szó. Erkölcsi nevelést szolgáló jelképezésről. őseink a Napban azon eszményi és erkölcsi édesapa-mintaképet tisztelték, amely mintaképet ők maguk alkották meg maguknak. Fölfogásukban a Nap csak úgy volt édesatyánk, a Föld csak úgy édesanyánk, mint ahogy a Nagy Istent is csak költőileg jelképezték fenséges, öreg férfialakkal (nagyapa), habár tisztában voltak azzal, hogy ő az örök Természet, az örök Mindenség maga, amely emberi ésszel föl nem érhető, nem ábrázolható, vagyis hogy ő a Mindenség összes örök törvényeinek is egy fenséges Egységbe való filozófiai egyesítése és költői megszemélyesítése. Hisz a legegyszerűbb ősmagyar is tudta, látta, hogy a Napnak nincsen keze, lába, nem ül aranyszőrű lovon mint a jelképes hitregékben (mythoszokban), valamint teljesen tisztában voltak azzal, hogy a Föld sem hasonlít emberi nőhöz, akinek szeme, szája, keze, lába volna hogy a Föld gyermekeit nem emlőkkel, hanem terményeivel, a vízzel és a levegővel táplálja. Mindez pedig azt is jelenti, hogy őseink a mai, csodákban és emberalakú istenségekben hívő vallásos embereknek szellemileg magasan fölötte állottak, azaz hogy ők még tudtak jelképekben gondolkodni, ami a mai gondolkodásban mindinkább már kivesz. A hiba tehát bennünk, de nem őseink felfogásában van.
Másodszor pedig koránt sincsen még eldöntve, hogy az égitestek vajon minden önélet és öntudat nélkül valók-e ? Tudósok elmélkednek azon, hogy tulajdonképen mi is az öntudat, a lélek, és hogy ez mily viszonyban van az anyaggal, hogy hol és milyen mennyiségben van meg emberben, állatban, növényben és az úgynevezett „holt anyag”-ban ? És ha mindaz, ami lélek és gondolat, a Napból származik a Földre, miért kell okvetlen azt tartanunk, hogy mindez csak azután nyilvánulhat meg, miután a Földre érkezett ? Vajon nem működhetik-e már a Napban is ?

Aki lelkiismerete szavára hallgat, azt soha el nem némítja, az soha az igaz útról le nem tér. Az ember tévedhet, lehet önző, pártos, részrehajló; az írott malaszt, a szabályok lehetnek tévesek és a változó viszonyok, körülmények folytán elavulhatnak. Ami néhány századdal avagy ezredévvel ezelőtt helyes és szükséges volt, az ma lehet helytelen és káros. Egyetlen tanítás, egyetlen törvény van, amely örökké igaz marad, amely az adott körülményekhez alkalmazkodik : az élő lelkiismeret, amely sohasem avul el, mint az írás és sohasem téved, sohasem pártos, mint az ember. A lelkiismeret, isteni szózat, és aki erre hallgat, bűnös sohasem lesz.

A lelkiismeret, azaz maga a sugalló lélek, nem csupán „emberi” valami s nem olyan földi, anyagi dolog tehát, amilyennek az ellenmondók képzelik. Hiszen ők sem tagadhatják, ha csak nem teljesen materialisták, hogy a lélek Istentől származik. Ha pedig materialisták, úgy nem tagadhatják, hogy a szellemi működéseket létrehozó erőnyök a Napból származnak, amiszerint a lelkiismeret, mégiscsak földöntúli eredetű. A teológusok is el kell ismerjék, hogy a lélek az, ami bennünket anyagtól, növénytől, állattól leginkább megkülönböztet, valamint a materialisták sem tagadhatják, hogy a magasabb fokú szellemi, vagy mondjuk „agyvelői” működés az, ami minket más élő lények fölött emberré tesz. Miután pedig a szellemi működés, a gondolat — azaz a lélek — tehát erőny (energia), így : ha a mi agyvelőnk több erőnyt termel, mint az állati, eszerint több erőnyt kapott is a Napból, minden földi erőny ősforrásából. Ez a magyarázata tehát annak is, hogy az emberek értelmessége, értelmi képessége nem egyenlő. Mivel az erőny örök és sem elő nem állítható, sem meg nem semmisíthető, ezért ha többel rendelkezünk, akkor többet kellett kapnunk is. Némely faj, némely ember agyveleje alkalmasabb a Napból származó erőnyt fölfogni és fölhasználni, más fejletlenebb avagy elhanyatlott fajoké, egyéneké erre kevésbé alkalmas, míg viszont sokan, sőt talán a legtöbben, rossz szokások, gondatlanság, lustaság következtében agyvelejüket rontják, elhanyagolják és így a Napból mindnyájunk számára egy formán érkező, mindnyájunknak egyaránt nyújtott erőnyt fölhasználni agyvelőjük alkalmatlanabbá válik. Azt mondottuk, hogy nagyobb mennyiségű erőnnyel, azaz értelemmel csak úgy rendelkezhetünk, ha nagyobb mennyiséget kaptunk, azaz fogtunk föl. Hogy gépeket erőteljesebben működtethessünk, nagyobb mennyiségű tüzelőanyagra is van szükségünk. De tudjuk, hogy az égés által fölszabaduló erőny is a Napból származott, akár fát, kőszenet avagy olajat használunk is el. Tény, hogy a Napban székelő óriási erőnymennyiség is az ő atyjától, a végtelen Égtől, származott, amelyet az emberi ésszel föl nem fogható, meg nem magyarázható Örök Istenben személyesítünk meg, aki mindennek meg nem fejthető kezdete. Ezt az Ős-Istenséget magyar elődeink Ok-nak is nevezték, amely ok megszemélyesítése Okkán vagy Okkún néven is neveztetett, amely név értelme ok-lény, ok-ember, ok-király volt, mivel ősnyelvünkben a kán vagy kún szó, különösen kún őstörzseink nyelvében, ember, lény és király értelemmel is bírt.

A prófétai vallások szerint Isten személyesen jelenik meg és diktálja rendelkezéseit, törvényeit, amiben tilos kételkedni. Említém, hogy a régi görögök szerint is Apollón személyesen diktálta Likurgosznak törvényeit. Őseink fölfogása szerint ellenben az „isteni szózat” avagy „megnyilatkozás” azonos volt saját lelkük, azaz lelkiismeretük szavával. Az Isten által adott ihlet, fölvilágosodás, megnyilatkozás őseinknél tehát még jelképesen volt fölfogandó és a saját lelkünk, lelkiismeretünk, a saját elménk fölfedezéseit, eszméit jelentette. Mivel azonban a lélek a Napisten adományaként volt fölfogva, a szellemi működések pedig valóban a Napból a Földre sugározott erőnyből származnak, ezért eszméinket valóban a Napisten által sugallottaknak mondhatjuk. Ilyen valóságokon alapulók voltak tehát őseink táltosai jelképes beszédei, amelyeket az őket hallgató őseink még értették, jelképes értelmüket még tudták és tehát nem is vették szó szerint. Ellenben későbbi és szellemileg fejletlenebb népek ilyesmit fölfogni már nem voltak képesek és ezért mindent szó szerint vettek. Ma azonban, ismét jelképekben szólva :

„Mivel a Magyarok Istene elménket ismét fölvilágosította”, mindezeket megtudtuk és újból értjük.