A görögök úgy tudták, hogy Gaia földanyának először csak félig ember-formájú, hekatonkheir, azaz százkezű óriásgyermekei születtek: Briareusz, Gügész és Kottosz. Őket három egyszemű küklopsz követte: Brontész, Szteropész és Argész, akik mind mesterkovácsok voltak, és szabad idejükben hosszú falakat építettek. Hatalmas kőtömböket illesztettek össze minden kötőanyag nélkül, és olyan pontosan, hogy a nekik tulajdonított falak néhol még ma is állnak.

Küklopsz volt Polüfémosz is, akinek az Odüsszeusszal illetve a szép Galateiával kapcsolatos kalandjai szereztek irodalmi halhatatlanságot. A spanyol Góngora írja Polüfémoszról:

„Hegysége volt tornyosuló tagoknak

Neptunus e félelmes ivadéka,

Homloka boltján egy szem ragyogott csak,

Oly fénylőn, mint egy óriás planéta,

Küklopsz volt, kinek vesszőként hajolgat

Markában a legderekabb fenyőfa,

S vékony nádszál leszel, mi súlyra mázsa,

Ma pásztorfütykös, holnap sétapálca.

Sötét, kondor haja mintha a Léthe

Fekete habjainak mása volna;

S mely viharzón szánt rajta át, a szélbe

Csapdos ziláltan, leng fölborzolódva,

S szilaj szakállbozont bő vízesése

Lepi a Pireneusok mogorva

Fiának mellét, mit tíz ujja fésül

Ritkán, lomhán, siker reménye nélkül.”

(Kálnoky László fordítása)

Góngora nem kis sovinizmussal helyezte a szörnyű Polüfémoszt Sziciliából a Pireneusok közé.

Az óriások második nemzedéke, a gigászok is félelmetes külsejűek voltak: hosszú hajú, szakállas, kígyólábú szörnyek. Tüfón volt a legveszedelmesebb, Gaia és Tartarosz fia:

„Combjaitól lefelé nem volt más, mint tekergőző kígyók, karjait ha széttárta, száz mérföldig ért el mindkét irányban. Kezei helyén számtalan kígyófej volt. Otromba szamárfeje a csillagokat érintette, óriási szárnyai elsötétítették a napot, szemeiből lángok csapkodtak ki, szájából pedig tüzes szikrák. Amikor az Olümposz felé rohant, az istenek rémületükben Egyiptomba menekültek, és állatoknak álcázták magukat.”

Csak Zeusz merte üldözni a szörnyet Egyiptomba, onnan a szíriai Casius hegyre, majd a trákiai Hemus hegyre, és közben számtalan villámmal támadta, gyémánt sarlóval vagdosta le a testrészeit. Tüfón végül a tengeren át akart menekülni, de Zeusz utána hajította az Etna hegyet. A szörny ott van a vulkán alatt, nem tud kiszabadulni, de néha tűzzel és lávafolyamokkal fejezi ki nemtetszését.

Elég szűkös helye lehet az Etna alatt, hiszen ott van Héfaisztosz kovácsműhelye is, ahol más száműzött titánok segédkeznek a mennykövek készítésében.

Az indoeurópai hagyomány több olyan óriás emlékét őrizte meg, akiket csak úgy tudtak megölni, hogy előbb feldaraboltak. A sorban Vrtra az első, akit az indiai Rgvéda sárkánynak mond. Indra előbb a karjait, aztán a lábait vágta le, de a csonka törzs még mindig vakmerően harcolt.

A Srímad Bhágavatam ezt írja Vrtráról:

„A démon teste úgy nőtt napról-napra, mint a négy égtáj felé kilőtt nyilak. Magas volt, és fekete színű. Úgy festett, mint egy kiégett hegy, és sugárzott, mint egy csapat ragyogó esti felhő… Ahogy táncolt és hangosan üvöltött, beleremegett a föld egész felszíne… Szája olyan mély volt, mint egy barlang. Úgy tűnt, mintha le akarná szedni a nyelvével az összes csillagot az égről.”

„A félistenek összes fegyverét elnyelte.”

„Ez a Szatja juga végén, és a Tréta elején történt, az égi Narmadá folyó partján.”

„Vrtra kemény és erős testével halálra rémítette a félisteneket. Amikor mennydörgő hangján felüvöltött, szinte minden élőlény elájult.”

„Karja olyan vastag volt, mint Vászuki kígyókirály teste.”

„Alsó állkapcsát a földre helyezte, a felső pedig az égig ért.”

„Noha a villám irdatlan sebességgel forgott Vrtra nyaka körül, egy teljes év kellett ahhoz, hogy leválassza a fejet a törzs.

Manapság Skandináviától Indiáig élnek indoeurópai népek, de valamikor, néhány ezer évvel ezelőtt sokkal nagyobb területet foglaltak el. Kulturális befolyásuk Egyiptomtól Kínáig érvényesült. Óriásaikhoz és sárkányaikhoz Vrtráról vettek mintát.

A skandináv mítoszok óriásai Jötunheimben laktak. Vad harcos volt mindegyik, és nagyon erős. Ami a méreteiket illeti, Thor és Loki istenek egyszer hatalmas hegynek nézték az alvó Skrynir óriást. Még jobban elcsodálkoztak, amikor a hegy megmozdult, és fölemelt valamit, ami öttornyú várnak látszott – ez volt Skrynir kesztyűje.

Thor sok óriást megölt, másokat földalatti fogságba vetett. Amikor eljön a Ragnarök, a világ vége, amelyet Wagner óta úgy ismerünk, hogy az istenek alkonya, ezek az óriások mind kiszabadulnak. Az lesz az első dolguk, hogy felugranak a Bitfrost-ra, a szivárványra, és széttörik. Más óriások, a Fenris farkas, a Midgard kígyó és Hel, a pokol ura befejezik a pusztítást.

Irigykedve és fogcsikorgatva várják a napot, amikor darabokra zúzhatják a teremtést. De mostanában nem járnak jó idők a Skandináviába szorult óriásokra. Mocskos barlangokban élnek, szennyes dolgokat esznek és isznak, és még a testük is alaposan összement.