Ha sajátmagunkat szentnek, vagyis sérthetetlennek és tiszteletreméltónak próbáljuk elfogadni, akkor végbemegy a megszabadulás.

Mindenekelőtt sajátságos módon: megszabadulás sajátmagunktól. Megértjük, hogy életünk lényege, igazán becsülésreméltó oldala nem az én, hanem az, ami fölviláglik benne: titokzatos más-voltunk. Aki teljes becsületességgel tiszteli önmagát, az nem önmagát tiszteli. Ki vagyok én, a büszke, a nevetséges, a fáradtan csődöt mondó, hogy még becsülhetném magam? És mégis megélem, hogy egy bizonyos határon rábukkanok önmagamban az abszolútumra, amire nincs többé szavam; hogy a végtelenbe lépek be, olyasvalamibe, ami fönségesebb, mint el tudnám mondani; hogy végtelenül több vagyok, végtelenül többet ismerek meg, végtelenül többet sejtek, többre vágyom, mint amit valaha is megvalósíthatok; hogy ez a végtelen és kimondhatatlan közelebb van hozzám, mint saját magam; vagyis hogy én kezdettől fogva nem én magam vagyok; és hogy egzisztenciámnak erről az igazi valójáról lényegében semmit sem mondhatok, mert ha valamihez hasonlónak mondom, ezt az állítást azonnal keresztezi egy szinte halálos, és épp ezzel életet adó nem-hasonlóság. Éppen abban vagyok tiszteletreméltó, ami nem én vagyok, és mégis saját létemhez tartozik. Éppen ezt a szentet kell magamban becsülnöm. El kell magamat fogadnom: életemet, környezetemet, barátaimat, kudarcaimat, történelmi korszakomat, külső-belső sorsomat, életem irányát, jellememet, szörnyűséges tucatember-voltomat, tanácstalanságomat. És ezzel mondok igent arra a másikra, a kimondhatatlanra, az abszolútra és véglegesre. Ez az igazi emberség: véges bezártságomban megélni a végtelen nyitottságot, és ezt életemmel hitelesen mások elé tárni. Akkor leszünk önmagunk, ha megszabadulunk magunktól.

De ez az önmagunktól való megszabadulás ugyanakkor a világtól való függetlenedést jelent. ,,Világon'' itt most ösztöneinket, előítéleteinket, ideges reagálásunkat értjük. Az emberlét lényege fölötte áll mindezeknek. Az embert nem szabad azonosítani önmagával, megrögzöttˇ szokásaival, előítéleteivel és elhamarkodott döntéseivel, a hétköznapinak hatalmával, véglegesen meghódított állásaival. Az igazi emberség abban áll, hogy észrevegyük a meglepőt, az újat, vagyis az emberi lény nyitottságában és nyitva maradásában a minden sejtelmet túlszárnyaló tökéletesség felé.

Ha az ember igazán ember akar lenni, akkor tudnia kell nemet mondani sajátmagának és a világnak nyomorúságos kicsinységére. Bele kell merülnie életével a mérőónnal ki nem mérhető mélységekbe. Nem szabad megelégednie önmagával, örömeivel, nézeteivel és meggyőződéseivel, a maga alkotta ,,Jóistennel''. Így szent gondtalanság ver tanyát benne, az élet merészsége, fogékony fül a még-nagyobb szavára. Mit használ nekünk, ha csak önmagunk maradunk és a világ csak világ marad, hogyha a kevesebből nem lesz több?

Önmagunk becsülése tehát nyitottságot jelent a bennünk lakozó abszolút iránt. Az ilyen élet - el önmagunktól, el a világ kicsinyességétől, tehát a maradéktalan becsülés élete - valóban merész követelés. Ha az ember ember akar lenni, merész követelmény áll előtte: az igazi emberség merészsége. Nagyon nehéz nekünk elfogadni a mások és a magunk életét. De éppen ezt akarja tőlünk Isten. Ennélfogva az emberi élettel tulajdonképpen nem lehet emberileg megbirkózni. A testvér és sajátmagunk becsülése tehát egy többlet-megbecsülést tételez föl: Isten becsülését.