Szabadulás II.

A fiú magas volt, kicsit görnyedt vállú. Olajos barna bőre fakó, és selymes érintésű mint a tejkaramella.

  A kislány mindig megcsodálta macijára emlékeztető barnán mosolygó gomb szemét. Volt a fiúban valami ellenállhatatlan. Pajkosan odaperdült a gyermek elé, s széles boldog mosollyal üdvözölte mint ha ezer éve ismernék egymást. Lassan, sok kacajba bugyolálva szövődött kettőjük között a barátság pihe könnyű, de erős fonala .

Az anya csodálkozó szemekkel, de a kislányt szabad szárnyain hagyva figyelte évődésüket,s próbálta megfejteni kettőjük titkos kapcsolatát.

A fiú közelebb jött hozzá. -A gyerekek szeretnek engem. - Szabadkozott, mert kellemetlennek érezte az anya metsző, kíváncsi pillantásait. - De Ő visszamosolygott, mint ha elnéző könnyelműségnek tartaná ilyen mélységekig leereszkedni egy kislány pajkos, határokat feszegető játékos örömszintjére.    Aztán elkezdtek beszélgetni.

 Az anya kíváncsi volt a fiúra, hisz a gyermek szomorú bágyadtsággal tudott csak elbúcsúzni új barátjától, s szerette volna hogy a gyanakvás pici ördögét vízbe fojtva teret tudjon engedni kettőjük megfejthetetlen titkának. A fiú csak lassan kezdett megnyílni. Sokszor volt szomorú, és hallgatagon réveteg. Ez apropót adott az anyának hogy gondjairól faggatva többet tudjon meg a jelenéről.

Akkor kezdett a fiú férfivá nőni a szemében. Jóval idősebb volt mint hitte, s görnyedtsége nem a jelen bánataiba ágyazott romokból fakadt, sokkal inkább a múltból hozott gyengeségei lenyomatát viselte. Sokszor tépelődött, s felszínesnek vélt szerelmi életéről panaszkodott, ami az anya szemével látva inkább a férfi tapogatódzó útkeresése ösvényeit hivatott a jelenben éppen vágyódásai élményburkából felszínre hozni.

A férfi sokat beszélt, és sokat szabadkozott, de szerénysége mögött józanul gondolkodó az élet nehézségeit bölcs iróniával fogadó nyíltszívű  hegylakó rejtőzött.

 Az anya a gyermek unszolására, s kíváncsisága kielégítésére még közelebbre húzta.

 Egyik nap hazafelé menet  a gyermek fuldokló örömujjongása közepette az Ő játékukra figyelve de Óvatos távolság tartással faggatni kezdte.

Családi titkok homályos elevenséggel bugyogtak elő sebzett férfi lelke gyermekmosolya mögül. Döbbenetes, kendőzetlen őszintesége baráti gesztusként permetezte végig kettőjük óvatos ismerkedésének részleteit.

Nem volt veszteni való. Az anya már nem kételkedett benne hogy a férfi őszinte szeretettel fordul nem csak gyermeke, de az egész világmindenség felé. Ez a szeretet, valahogy egyetemes és megenyhülésére igenis józan, és kiszámítható. Nincsenek benne kicsapongó, meghasonlott vágyak, sem elérhetetlen messzeségbe érő önmegvalósítási kényszer. Ez a fiú, férfi nemcsak a gyermekének, de neki is a barátjává válhat.

Az anya örült. Egy ember, egy  Őszinte titok akit a barátjának fogadhat most 2010. küszöbén,egy megtalált, felmérhetetlen kincs.

-         Mert most élni ,a transzcendentális közepébe zuhanva valóban élmény ,csak kevesen ismerik fel hogy igen megérkeztünk. - Mert még nagyon a küszöbén tipródunk s csak szép lassan gördülünk a mindennapok tudatában elfogadva a közép felé ahol felismerjük a másikban a múlt béli találkozások közös élményhúrjait, amit valaha már sikerrel megpendítettünk,- de melyben még egyikünk sem tudja kit rajzolt fel hajdan mostanra letisztult személyisége. E nagy titok sok beszélgetésre érdemesült. A kaján megélhetési harc mára elégtelenné vált, s kimeríti létezésünk bugyrának minden tartalékát, hát az értelmes elme fellázad ellene és nem beleélni  indul a mába, hanem harcolni, és kiteljesíteni önmagát az alkotás örömével. Ez az egyetlen út hogy ne morzsolódjon föl a tudat depressziós tömeg tudattá, s mivel ez az út járható, mert az emberi létezés most sem kíván többet mint hajdanán - kizárólag a becsvágy-  így aztán mindenkinek elérhető. Az egyetlen cél, megtalálni hogy mi az, amiben valójában kiteljesedhetsz. Minden más csak eszköz. Az otthon melege, a szerelem vagy az anyagiak. És nem fordítva. Nem ezek elérése adja a csendet. A transzcendentális közép felismerése, s önmagad tudatos belehelyezése adja a csendet. Hogy ne akard felmorzsolni az életedet a szerelem oltárán, de ha szeretnek viszonozni légy képes. Hogy az otthonod ne a palota megszerzését jelentse, mert ez a cél felemészti összes anyagi és erkölcsi energiádat. – mert mi jut akkor a többire – kérdezem,- hogy ne légy gyáva újra és újra fölállni, ha a rossz időben rossz választásaid összeroppantani készülnek idegeidet. Hogy nyíltan fel tudd vállalni szeretteidet, és soha ne szégyelld döntéseidet, s ne aljasodj le mások véleményének megfelelni. A döntéseid legyenek a Tiéid, de ne felejtsd el Isten szívét a döntéseidbe belecsempészni!!  

-         „Választhatsz, de okosan mert bánatod, s örömed,

-         Bár magad teremted, nem egymagad szenveded.

-         Akaratod bár legyen fagyos, kemény,

-         De soha ne félelmeidből csiszolódjon az erény.

-         Tetted, ha Önmagadért kiált, hadd szóljon! Tiéd!

-         De parttalan partba ne kapaszkodj soha fuldokolva!

-         - mint hajdan, én. „