Az ember a tudat fényében nézi a világot, hogy megtapasztalja a tárgyakat. Amikor ugyanazt a fényt önmagára fordítja, akkor az így keleztkezõ önismeret minden tettet és cselekedetet megvilágosít. A tudat ekkor határtalanná, szabaddá és minden teremtés forrásává válik. A tapasztalót már nem homájosítja el amit tapasztal. A tudat megszûnik a gondolat és érzékelés szolgájának lenni és önmaga kormáényzójává válik. Bármilyen vágy, amely ennek az önismeretnek az állapotából indul ki úgy teljesül, hogy bármiféle ellenállásba ütközne.

Kozmikus psziché: ez a természeti törvények elvont, megfoghatatlan egyesített mezeje, amely alapja minden megfogható teremtménynek, legyen az szubjektív vagy objektív; nem más, mint a tiszta tudat végtelen mezeje, amely folytonosan tudatában van önmagának. Az egyén pszichéje úgy árad túl az egyéni tudatosság rendes határain és aztán húzódik vissza határtalan forrásába, a kozmiklus pszichébe, mint ahogy a tenger hullámai a partra áradnak, majd visszavonulnak.

Minden gondolat, cselekvés, teljesítmény és az élet beteljesítésére irányuló törekvések ösztönzõje az emberi psziché azon természetes vágya, amelynek célja önmagunk teljes megismerése. Ez hajtja az embert az önismeret különbözõ szakaszain keresztül addig, amíg az egyén teljesen tudatára ébred a tudat legmagasabb szintjén tapasztalható kozmikus pszichéjére és univerzális státuszára.

Az elsõ 3 szintet – mély álom, álmodás és ébrenlét – minden egyes egyén tapasztalja. A tudat magasabb szintjei felé vezetõ út a 4. szinttel, a tarnszcendentális tudattal kezdõdik, amely az egyén pszichéjéban rejlõ kozmikus psziché közvetlen tapasztalata, így

a 4. szint folyamatosan ismétlõdõ tapasztalata kiterjeszti a tudatosságot, tisztítja és egyensúlyi állapotba hozza az idegrendszert és megteremti az alapokat a folyamatos fejlõdés magasabb szintjeihez.

Az ötödik szint a kozmikus tudat, mint a megvilágosodás természetes és folyamatos állapota, melyet a belsõ szabadság, beteljesedés és ömnirányítás jellemez. Ezen a ponton a tudat negyedik szintje olyan folyamatos tapasztalattá vált, amely egyszerre van jelen az alvás, álmodás és ébrenlét hétköznapi szintjeivel.

A kibontakozás tovább haladva a 6. szinthez, az Isten tudathoz vezet, amelyben a kozmikus tudatban megszerzett megvilágosodás tapasztalatára az a képesség teszi fel a koronát, melynek segítségével képesek vagyunk észlelni a tapasztalat minden egyes tárgyának legfinomabb értékét is.

A fejlõdés e természetes folyamata a tudat 7. szintjén, az egység tudatban tetõzik be. Az önismeret e legmagasabb szintjén az egyén pszichéje mint kozmikus psziché teljesen tudatában van univerzális státuszának és a szubjektív valamint objektív létezésének legvégsõ egységének.

A mély álmot a tudat legkevésbé fejlett szintjének tekintjük, mivel ebben az állapotban nem vagyunk tudatában önmagunknak és környezetünknek. Álmodás közben csak illúziószerûen vagyunk tudatában önmagunknak és valótlan, elképzelt környezetünknek. Ezeknek a szinteknek a szerepük, hogy megújítsa az elmét és a testet, hogy hatékonyabb tevékenységre legyen képes az ébrenlét állapotában. Ez utóbbiban már sokkal inkább tudatában van önmagának, és környezetének és így nagyobb esélye van arra, hogy gyarapítsa ismeretét, tevékenységét, teljesítményét és beteljesedését növelje.

A fejlõdés magasabb szintjeihez viszonyítva az önvaló és a környezet tudatossága a közönséges ébrenlét állapotában csak korlátozott szinten jelenik meg. Az ébrenléti állapot hétköznapi tapasztalata az, hogy az egyén pszichéje, az önvaló vagy megismerõ az idõ és tér ketrecébe van bezárva, és így elszigetelõdik az ismerttõl, a tapasztalat tárgyától. Ebben az állapotban a természet csak egy korlátozott belsõ önvaló és egy külsõ objektív világ szemellenzõjével tapasztalható. Az egyén pszichéje nincs tudatában forrásának, a kozmikus pszichének, a természeti törvények teljes potenciáljának, amely mind az egyéni önvaló szubjektív életét, mind a tárgyi világot irányítja.

Ezért, amikor az egyéni psziché el van zárva a kozmikus pszichétõl, a mindennapi élet nem élhetõ meg úgy, hogy az teljes harmóniában legyen a természet minden egyes törvényével, így a természet törvényeinek megszegése elkerülhetetlenül bekjövetkezik. A természet törvényeinek megszegése azt jelenti, hogy az egyén érzései, gondolatai, és viselkedése nem támogatja teljes mértékben önmaga, mások vagy környezete létét. A természeti törvény teljes potenciálja nem képes spontán módon irányítani a cselekvést, és így azok ellenállásba ütköznek, a vágyakat pedig nem lehet erõfeszítések nélkül beteljesíteni. Az ilyen cselekvések eredményeképpen halmozódnak fel a mentális és fizikai stresszek. Ez megakadályozza az egyén természetes fejklõdését és akadályozza a természeti törvényekre valóráhangolódást. Az egyén és környezete között egy negatív kapcsolat körforgása alakul ki. Ez korlátok közé szorítja a cselekvés szabadságát és a belsõ beteljesedést, ennél fogva leszûkíti az egyén társdalomban való közremûködésének körét.

Másrészt viszont pozitív kapcsolat körforgása alakul ki a környezettel olyankor, amikor az egyén pszichéje mentesíti magát a hétköznapi korlátok alól azáltal, hogy túllép a tudat ébrenléti állapotán és közvetlen kapcsolatba kerül a kozmikus pszichével.

Az ilyan gondolatokat és cselekedeteket a környezet spontán módon támogatja, elõsegíti a vágyak erõfeszítés nélküli elérését, és az egyén fejlõdését valamint környezete gazdagodását eredményezi.

A 4. állapotot, a transzcendentális tudatot, mint azt a természetes állapotot, amelyben a gondolat határai és az ébrenléti állapotra jellemzõ érzékelési minõségek túlléphetõk és az egyéáni tudat a kozmikus tudattal azonosul. Ez az állapot nem más, mint az egyén pszichéjének tiszta állapotban, mint kozmikus pszichében való tapasztalata a külsõ környezet bármiféle tapasztalata nélkül. Ez egy goldolatok, érzések és észlelések nélküli állapot, amely teljesen mentes a tér és idõ korlátaitól. Az egyén pszichéje közvetlen kapcsolatban áll a természet intelligenciájának végtelenül csendes, végtelenül hatalmas egyesített forrásával.

Ez a belsõ ébrenlét egy olyan állapota, amelyben a gondolatnak és az érzékelésnek nincs tárgya, csak az önmaga határtalan természetének tiszta tudata létezik. Ez maga a teljesség, önmagának való tudata, a különbségektõl való mentesség, amely túl van a szubjektív és tárgyi világ határain – ez maga a transzcendentális tudat. Ez a minden lehetõségek mezeje, ahol minden kreatív potenciál együtt van jelen a végtelen kölcsönösség állapotában, de még kifejezetlenül. Ez a tökéletes rend állapota, az anyaméh, melybõl a természet összes törvénye világra jön, a kreatív intelligencia forrása.

Ez a tudat egy önmagára irányuló állapot, amelyben a tudatosság önmaga teljes tudatában van. Ebben az állapotban az alanyt vagy megismerõt és tárgyat vagy megismertet, melyek az ébrenlét állapootában elkülönülnek, úgy tapasztalhatjuk meg, mint a tiszta tudat egyesített mezejét.

Ez a tudatosság osztatlan teljességének eme legegyszerûbb állapota, mint a tiszta tudás megnyilvánulatlan mezeje, az energia és intelligencia végtelen forrása, amelybõl a természeti törvények változatos megnyilvánulási formái létrejönnek.

Tiszta tudásról akkor beszélünk, amikor szerkezetében semmi más nincs, csak önmaga, amikor a tudatosság teljesen ön-irányító, amikor a tudatosság ismeri önmagát. A tiszta tudás alatt azt értjük, hogy mindaz, ami ott van az a tudás, a tudás masszív tömege...

A tudás 3 tényezõje a megismerõ, a megismert és az õket összekapcsoló megismerési folyamat. Amikor ezek mind egymásban vannak, akkor a Samhitáról beszélünk. A tiszta tudásnak ezt az állapotát a megismerõ, a megismert és a tudás az önirányítás állapotában van, a teremtés megnyilvánulatlan alapját képezõ hatalmas, végtelen, halhatatlan dinamizmusának hívjuk.

Amikor az egyén pszichéje rendzeresen kapcsolatba kerül a kozmikus pszichével, a belsõ erõ és stabilitás a tiszta tudat nem változó, csendes minõségének egyre gyakoribb tapasztalatával párosulva biztosítja a kozmikus pszichében jelen lévõ természeti törvények teljes potenciáljának alapjait. Ezek az alapok biztosítják a mindennapi tevékenységekben való részvétel egyre fokozódó hatékonyságát.

A kozmikus psziché minden hétköznapi gondolat és vidselkedés alapjaiban meghúzódik. Éppen ezért amikor túllépjük az ébrenléti tudat hétköznapi mentális tevékenységét, akkor automatikusan megtapasztaljuk a kozmikus pszichét. A tudatos tudatosság fenntartásához szükséges elme és idegrendszer általában túlságosan izgatott és szétszórt ahhoz, hogy világos tapasztalatot szerezhessen errõl a tiszta tudatban meghúzódó mezõrõl.

Az egyén pszichéje az ébrenlét izgatott állapotától egyre inkább a transzcendentális állapota felé halad azáltal, hogy egyre kevesebb mentális tevékenységet tapasztal, míg végül eljut az elme azon állapotába, amikor az a legkevésbé izgatott. Mivel a tudatos erõfeszítés szükségszerûen még izgatott állapotba hozza az elmét, ezért az ébrenlétbõl a transzcendentális tudatba vezetõ út nem járható mentális erõfeszítés által.

Az elsõ elv az, hogy az elme természetes tendenciája az, hogy a nagyobb örömök felé haladjon. A második szerint a mentális tevékenységek kevésbé aktív állapotát megtapasztalni nagyobb élvezet és boldogság.

Az elme azon van, hogy megtapasztalja  az abszolútt létezést, amelynek természetes tulajdonsága a boldogságtudat, az elme egyre vonzóbbnak találja a boldogság felé vezetõ utat. A fény egyre elhalványodik, ahogy forrásától távolodunk, és fokozódik intenzitása, ahogy felé közelítünk. Hasonlóképpen a Transzcendentális Lét abszolút boldogsága felé haladva az elme egyre növevõ élvezetet talál útja minden egyes lépésénél. Végül az elme az élvezetek eme állapotában eljut a transzcendentális Lét tapasztalatához.