Nyilván az én ismereteim is egyfajta nézőpontból mutatják be a változásokat és a folyamatot, ezért mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy melyik variációval tud azonosulni. Ez az "azonosulás" nem jelenti azt, hogy minden mást hibásnak és tévesnek kellene minősítenünk, mert ha így gondolkodunk, akkor nagyot tévedhetünk, hisz azok egyszerűen csak eltérőek attól, mint ahogy mi gondoljuk. Tehát felhívom figyelmedet, hogy itt és most az én ismereteim alapján tisztázzuk és fejtegetjük, hogy mit is takarnak a címben szereplő kifejezések. Ezzel nem feltétlenül kell "azonosulnod" vagy egyetértened, akár el is vetheted. Bánj az információval szíved sugallata alapján, belátásod szerint.

     A Föld és minden rajta élő ember egy változáson megy most keresztül, amit tudatszint emelésnek szoktak nevezni. Ahhoz, hogy pontosan lássuk, ez mit is jelent tisztáznunk kell, hogy honnan indulunk most. Az ember réges régen elszakadt a tudatában és szívében valódi énjétől: az Isten Ember-től és magától Istentől is. Az évszázadok, évezredek múlásával egyre inkább átadta az irányítást az elméjének, az elméjében cikázó gondolatoknak. Az ember a jelenlét, a figyelő állapotból kilépve, az elme alkotta gondolatoknak, képeknek és az ebből fakadó érzéseknek adott helyet.

    Az elme (vagy ego) egy csodálatos dolog, amely összeköti a mennyei világot a fizikai világgal, de csak addig csodálatos, amíg van, aki irányítása alatt tartja.

Ez lenne a "Figyelő", vagy "Krisztusi Én", vagy "Felsőbb Én", kinek melyik elnevezés tetszik. Mivel az emberek átadták az irányítást, s ezzel a hatalmat az elmének, az elme elszabadult és megalkotta a maga világát, amit majának, vagy illúziónak nevezünk, mert nem valós, csak a gondolatok hatására keletkezik. Az ember beléveszett ezekbe a gondolatokba, így beléveszett a fejében létrejött világba, és ezen keresztül éli az életét, és vonzza be a különféle szituációkat. Az elme a félelmeken keresztül tartja az embert fogságban. Pontosabban: azt a látszatot kelti, mintha mindenféle bajtól akarna minket megkímélni azáltal, hogy ráfókuszáltat minket egy vagy több lehetséges veszélyre.

A vonzás törvénye működik:

  így amit az ember a fókuszban tart, az fog megvalósulni, s ettől kezdve az elme ezt már tapasztalatként is felhasználja.

Így tehát az elme két helyen létezik: a múlt és a jövő,

de mindkét helyen valami rossz érzést tart a fókuszban. Az Ember azonban ösztönösen a szeretetben, a jólétben, a harmóniában és a békében szeretne létezni, hisz a valóságban ezek a természetes, alap érzései. Ezért aztán érzelmileg egyfolytában "tiki-taki"-zunk: vágyunk, de félünk is, hogy mi lesz. ha nem jön be az, amire vágyunk. Ezáltal fókuszban tartjuk a negatív érzést is, miáltal bevonzzuk a nem kívánt eseményt, az beépül megerősítésként, így még jobban hiányzik a boldogság érzete. Ez újabb vágyat ébreszt bennünk, mert ösztönösen menekülnénk a rossz érzésből. És a kör kezdődik előlről... Ennek következtében minél többször vágyódunk és minél többször csalódunk (csalódás az is, amikor egy jó érzés elmúlik!) annál nagyobb félelmek, fájdalmak raktározódnak el bennünk... Egyszer azonban minden lélek eljut arra a pontra, amikor megunja ezt a "tiki-taki"-zást, vagy körforgást, és azt érzi, hogy így nem akar tovább élni. Ekkor keresővé válik, s kutatni kezdi, hogy miként lehetne valami más, az eddigitől eltérő úton eljutni a boldogsághoz, a béke érzéséhez. A kinti kutakodás helyett remélhetőleg egyszer mégis inkább befelé fordul, és bent akar változtatni, nem kint. Ekkor ismét megszülethet a "Figyelő", hisz vizsgálnia kell önmagát, az érzéseit, a gondolatait, stb.

   Minél többet figyeli önmagát őszintén, annál jobban észreveszi, hogy amit eddig valóságnak hitt, amit az élet természetes velejárójának, vagy magáénak gondolt, az nem igaz, csak a gondolatai tükrében tüntek annak. Ily módon tudatosan elkezd kiemelkedni az érzéseiből a megbocsájtás, a szeretet segítségével és szép lassan a gondolataiból is.

  Egyre gyakrabban képes a valóságra, a jelen pillanatra fókuszálni és felfedezi, hogy a jelen pillanatban nagyon ritkán vannak rossz érzések. Ha valaki a Jelenre, a Mostra figyel, akkor képes kiemelkedni a gondolatok áramából, és csak hagyni az elméjét "fecsegni"anélkül, hogy beleveszne, vagy bármilyen hatással lenne rá. Ilyenkor képesek vagyunk már bizonyos szituációkban nem a félelmeink, az elvárásaink hatására reagálni, hanem abból a béke állapotából, amelyben a Figyelő tartózkodik. Ilyenkor beszélünk először valódi "tudatszint emelkedésről", hisz ténylegesen kiemelkedünk, (remélhetőleg egyre gyakrabban) a gondolataink tengeréből és hatásuk alól. Minél többször szavazunk a magasabb rezgésű érzésekre, (szeretet, elfogadás, hála, alázat, stb.) az alacsonyabb rezgésű érzések (fájdalom, harag, frusztráció, stb.) helyett, annál inkább kezdjük visszavonni az elmétől a hatalmunkat, s így egyre magasabbra és magasabbra emelkedik a rezgésünk, s általa a tudatszintünk is.

Minden egyes nap, minden egyes pillanatában döntenünk kell, hogy milyen gondolatnak , s ezáltal milyen érzésnek adunk lehetőséget arra, hogy a teremtés folyamatában résztvegyen. Amely gondolatokat és érzéseket engedjük végig futni az agyunkon és az energiaterünkön, annak adunk erőt, hatalmat és lehetőséget, hogy megvalósuljon. A gondolataink határozzák meg az érzéseinket, de a gondolatainkat mi magunk, akik valójában vagyunk, válogathatjuk meg. Tegyünk egy próbát!:  Gondolj valami nagyon viccesre, amin tudod, hogy valamikor nagyot nevettél!... Megvan? ... Figyeld meg alaposan, hogy milyen érzést találsz a testedben, miközben felidézed az emlékét! Fogalmazd meg magadnak az érzést!
Most gondolj valamire, ami számodra nagyon elszomorító! Figyeld meg, mit érzel!

Érezheted, hogy az érzéseid a gondolataid hatására megváltoztak...
És most gondolj ismét a viccesre (ténylegesen - valóban - engedd el az előbbi szomorúságot kiváltó gondolatot!), és miközben arra a vicces emlékre fókuszálsz, próbálj szomorúságot érezni! Mit tapasztalsz? Valószínűleg tapasztalni fogod, hogy ez nem működik, mert ez nem lehetséges.

Ez csak egy pici ellenőrzés arra vonatkozóan, hogy valóban mi dönthetjük-e el, hogy mi legyen a fejünkben, s ezáltal mit érezzünk... Ha az előbbi próba számodra nem volt sikeres, akkor kérlek játsz velünk (azokkal, akik úgy érzik: mégiscsak miénk lehet a döntés) tovább, s ezután abból a feltételezésből indulj ki (csak a játék kedvéért), hogy a döntés a miénk. (Ha ez nem megy, akkor nyugodtan válassz más elfoglaltságot, mi elfogadjuk döntésedet. Az fontosabb, hogy jól érezd magad,)

Szóval:
Vajon lehet-e ezt a tudást (miénk a döntés!) a hétköznapi életben készségszinten alkalmazni, s ehhez mire van szükség?

Én, a saját tapasztalatom alapján, azt állítom, hogy tudjuk (képesek vagyunk) alkalmazni, s ehhez "csupán" 3 fő dologra van szükségünk:

1. Nagyon kell akarni a boldogságot érezni (még a legfájdalmasabb, a legbosszantóbb szituációkban is!). Ezt azért hangsúlyozom, mert a legtöbb ember hagyja (nagyon is!) a fájdalomtestét, vagy másnéven a szenvedő énjét működni, sok-sok okból kifolyólag.
2. Őszintén, és a lehető legtöbb ideig kell figyelni magunkat, minden ítélkezés nélkül. Tehát egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig kell a "Figyelő" állapotában tartózkodni,
3. Valamilyen technika segítségével fel kell ismerni, be kell azonosítani az adott (megfigyelt) fájdalmat, haragot, érzést, stb. és az eredetét megtalálva (jelen életünkben), a megbocsájtás révén elengedni. Az elmének új információt kell adni, új mintát kell kiépíteni a tudat alattiban, hogy hasonló helyzetben már ne a régi módon reagáljunk.

Tehát a lényeg: ÉN MAGAM AKARJAK VÁLTOZNI, függetlenül attól, hogy az adott helyzetben igazam van, vagy sem. Egyre többet legyek a "Figyelő", aki nem ítélkezik, és találjak módot arra, hogy a megbocsájtás segítségével elengedjem a régi mintákat. Ezek hatására a különféle érzelmi minták elkezdenek megváltozni és megszünni az elmében és a testben.

Így növekszik a rezgésszámunk, hisz a szeretetre, a megértésre,
a megbocsájtásra és a hálára szavazunk.

Ezt nevezzük valódi tudatszint emelkedésnek. Minél többször szavazunk a szeretetre, az elfogadásra, és ezek által reagálunk, annál magasabbra emelkedik a tudatszintünk, melynek cél állomása az Isteni tudat elérése. Ez egy gyönyörű, bár nem mindig könnyű, folyamat.

Jakobicz Szilvia