Buddha már jó ideje vándorolt az országban, tanított és útmutatásokat adott szavával és példájával. Az emberek reagálása a megvilágosodott szeretetre spontán és természetes volt. Valahányszor pihenni tért s előadást tartott, tömeg gyűlt össze körülötte, hogy hallgassa Őt. Az emberek száma egyre csak növekedett. A papok és panditok hirtelen felfedezték, hogy az emberek inkább a Megvilágosodott segítségét keresik minden problémájukra, gondjukra és félelmükre.

Egy ravasz, nagy tudású, kritikus tudós pandit annyira zokon vette, hogy többé senki sem kéri az ő tanácsát, hogy elhatározta, jól megleckézteti ezt az új tanítót. A gondolatot tett követte. Kitűnő alkalom kínálkozott, hogy a szentet saját tanítványai és követői körében fossza meg hitelétől.

Buddha éppen előadást tartott a szomszédos faluban, amikor megérkezett a dúló-fúló pandit. A békés kis csoport látványa még inkább felháborította őt, s már távolról szóbeli inzultus és támadás előőrsét küldte Buddha felé, szidalmazva a népszerű tanítót.

– Mit gondolsz, tulajdonképpen ki vagy te? Van-e egyáltalán képességed, képzettséged ahhoz, hogy tanítsál? Tanulmányoztad-e a Védákat? Tudod-e, hogyan kell végrehajtani az előírt rituálékat? Mi a mágiád, ami annyi embert vonz magához? Esetleg valóban „varázslatot” használsz?

Ilyen és hasonló szavakkal a féltékeny pandit egy ideig még folytatta a szidalmazást.

Amikor végre kimerült, tudatára ébredt, hogy szóbeli támadása semmiféle hatással nem járt. Buddha el se vesztette higgadtságát, egy mozdulatot sem tett, hogy önmagát védelmezze, röviden, egyáltalán nem reagált. Ez még jobban bosszantotta a panditot.

– Miért ülsz ott, és nem szólsz semmit? Legalább védd magad! – kiáltotta hangosan.

Ekkor a Bölcs megmozdult.

– Mondd – kérdezte –, ha valaki egy ajándékot kínál neked, de te nem akarod elfogadni, akkor ezután kié lesz az ajándék?

A panditot zavarba ejtette ez a kérdés, de még mindig dühös volt.

– Természetesen azé marad, aki adta – vágta vissza.

A részvéttel teli Buddha mosolyogva felelt: – Ezt a szóbeli ajándékot te adod nekem. Látod, én nem fogadom el tőled.

A meglepődött és zavart pandit ott maradt az „ajándékkal”, hogy megeméssze a mély igazságot, melyet ezek az egyszerű szavak rejtettek magukban.

Az emberi szenvedés egyik fő forrása a vélemények figyelembe vétele. Ha valaki azt mondja, hogy rossz vagy, akkor sértve érzed magad, felkavar, s megpróbálsz védekezni. Ám ha valaki azt mondja, hogy csodálatos vagy, akkor boldognak és megelégedettnek érzed magad. Viselkedésed és hangulatod általában tükröződik környezeteden, de vajon megmutatja-e mások egyszerű véleménye, hogy valójában milyen is vagy? Amíg emberek között élsz, mindig lesz, aki dicsér, lesz, aki szid – gyakran ugyanazért a dologért. Mondhatnak bármit, amit saját hangulatuk, érzésük és korlátozott megérzésük sugall. Te reagálsz, mert nem vagy biztos önmagadban, hogy ki és mi vagy igazán. Amikor tudod, hogy hozzáállásod, szavaid, cselekedeteid nem ártanak senkinek, miért zavar, ha valaki másképp gondolja? A kedvező vélemények keresése csak az egó erősítését szolgálja, és szerencsétlenné tesz.

A pandit ajándékáról szóló történet bemutatja, hogyan viselkedik a Bölcs. A Buddha elnevezés mély megértést, bölcsességet és megvilágosodást jelent. Arra mondják, aki ismeri az ég, a föld és saját maga igazságát: aki teljesen biztos ebben a tudásban. Ő eldobja a kis én támasztékát. Nem sértődik meg. Nem zavarja meg semmilyen zaklatás. Nem hatnak rá a gúnyos megjegyzések, nem akar védekezni vagy bosz-szút állni. A pandit szavai nem érintik lényét. Tudja azt is, ha a düh válasz nélkül marad, előbb-utóbb magától elmúlik, és remélhetőleg Panditji tisztábban fog látni.

(Szeretettel és okulásul mindenkinek, de különösen a Ju Vili-féle önjelölt panditoknak.)   :-))