A buddhisták Jézus Krisztus élettörténetében sok párhuzamot fedezhetnek fel a Buddha életével: mindketten különleges körülmények között születtek; mindkettejük jövőbeli pályafutását már születésük alkalmával megjósolta egy bölcs; mindketten már gyermekkorukban rendkívüli képességekről tesznek tanúbizonyságot; mindkettőjüket megkísérti a gonosz, hogy mondjanak le az emberiség üdvére történő munkálkodásukról; mindketten megkövetelik, hogy nem csak a felebarátainkat, hanem még az ellenségeinket is szeretnünk kell; s mindketten azt a kívánalmat teszik minden emberi cselekvés alapelvévé, amit Jézus a Hegyi beszédben így foglal szavakba: „Amit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal." (Máté, 6:12, Károli Gáspár ford.)

Aki a buddhista országokban utazva tapasztalta, hogy ott a szent még valóban nagyobb megbecsülésben részesül, mint a gazdagok, s egy olyan embert, aki életét szeretettől és együttérzéstől hajtva embertársai javára áldozza, inkább tisztelnek, mint e világ hatalmasait, az nem csodálkozik azon a mély és őszinte áhítaton, amellyel a buddhisták nagy része Jézus Krisztushoz, az ember Fiához is viszonyul. Mert olyan emberként ismerték meg őt, aki még a halállal történő szembenézés alkalmával is túlnőtt önmagán, átlelkesülve szenvedésben vergődő embertársai megváltásának szándékától.

Jézus, az ember Fia tehát a buddhisták számára is meghitt ismerős: olyan ember, aki megvalósította magában azokat az isteni tulajdonságokat, amelyeket a Buddha tanítványai "az isteni állapotban időzés" ismérveiként jellemeznek: a feltétel nélküli, vagyis minden feltételtől mentes szeretetet valamennyi lény iránt; az együttérzést mások szenvedésével és a mások örömében való őszinte osztozást; s a korlátok nélküli odafordulást minden lény felé, ledöntve az »én« és »te« közé emelt szokásos sorompókat. Jézus életének meghatározó ereje az a minden énes ragaszkodástól szabad szeretet, amit a Buddha "a szív és a szellem felszabadulásaként" dicsér.

Jézus tehát a buddhisták számára egyike azon bódhiszattváknak, akik a végtelen áldozat és önfeláldozás útját járják annak érdekében, hogy segíteni tudjanak a szenvedés fogságában vergődő lényeken, egészen addig, amíg valamennyien el nem érik a megváltást és a felszabadulást. A buddhistát éppoly mélyen érinti Jézus élettörténete és önként vállalt szenvedése, mint a Buddha újjászületéseiről szóló történetek, amelyek szemléletesen mutatják be a Megvilágosodott áldozatvállalását a lények üdve érdekében sok-sok létesülésen keresztül. A buddhista Jézusban is fölismeri azon Nagy Emberek egyikét, akik az adás tökéletességét — a bodhisattvák egyik erényét — annak legmagasabb formájában fejlesztették ki, amennyiben önmagukat adták oda maradéktalanul.

Míg a Buddha megvilágosodását követően 40 éven keresztül vándorolt a Dharmát tanítva Észak-Indiában, életét derűben és harmóniában töltve, s bölcsességével és nyugalmával gyakorolva mély benyomást kortársaira, addig Jézusnak tanítása terjesztésére csak egy rövid időszak adatott. Jézus saját küldetése tudatával szenvedélyesen eltöltött próféta volt, akinek az ortodox társadalmi közeggel való konfliktusai drámai következményeket vontak maguk után, s ez vezetett végül erőszakos halálához is. Buddhista felfogás szerint azonban egy tökéletesen megvilágosodottnak nem juthat ilyen halál osztályrészül, mert a megvilágosodás nemcsak a szeretet és az együttérzés, hanem a mindent átfogó bölcsesség megvalósítását is feltételezi. S csak az együtt érző szeretet és a tisztán látó bölcsesség egyensúlya biztosítja számára, hogy világban való működése kizárólag üdvös hatásokat idézzen elő.

A keresztények számára Jézus mindazonáltal nem halt meg, hanem „feltámadott halottaiból" — vagyis a halált legyőzte. Jézus halála és feltámadása a buddhisták számára mitikus történés. Az Isten fiának mítosza ez, akinek emberként meg kell halnia, ám isteni természete folytán újból életre ébred, hogy „részesüljön az örök életben". E mítosz jelentősége nemcsak abban rejlik, hogy világvallást csinált egy korábban jelentéktelen zsidó szektából, hanem abban is, hogy — mint minden mítosz — átélhetővé teszi a halál és az újra feltámadás mélyebb értelmét: azt, hogy aki széttörte önösségének minden béklyóját, az „legyőzte a halált, s még ha most mindjárt meghalna is, él." Az én-érzet béklyói vetik ugyanis vissza őt állandóan önmaga körébe, s szorítják a kötődések és ellenszenvek, a mohóság és gyűlölet hálójába — azokba az érzésekbe tehát, amelyek újra meg újra a szenvedés és halál átélésére kényszerítik. Aki áttör ezeken, az éri el a halhatatlanságot, a nirvánát, amit a Buddha a mohóság, a gyűlölet és az én káprázatának kialvásaként jellemez.

Buddha megvilágosodása — aki ezt hozzánk hasonló emberként valósította meg —, bizonyossággal tölti el követőit a tekintetben, hogy minden ember számára lehetséges a megvilágosodás és a megszabadulás. Buddhista felfogás szerint Jézus Krisztus feltámadása ugyanilyen bizonyosságot adhatna Jézus hívei számára, hogy a halál legyőzése számukra is lehetséges. A buddhisták számára ez a dolog inkább csak ott válik érthetetlenné, amikor valaki az ebben való hitet eleve megköveteli. Számunkra ugyanis a vallás nem valamely — bárhogyan is megfogalmazott — hit megvallását jelenti, hanem a minden létezőt hordozó egyetemes törvény (Dharma) fölismerését. A buddhista számára azonkívül a vallásosság magában foglalja azt a meggyőződést is, hogy elvileg minden ember képessé válhat annak a legmagasabb Valóságnak a megtapasztalására, amire a szavaink legfeljebb csak halványan utalhatnak, s amit a keresztények »Istennek«, a buddhisták »megvilágosodásnak« neveznek.

A jelenkor egyik legjelentősebb buddhista tanítója és gondolkodója, Láma Anagarika Govinda ezt mondja erről: „A legmagasabb Valóság bennünk magunkban rejlik… Ez a Valóság egyének fölötti, s ezért ahhoz, hogy elérhessük, előbb le kell győznünk az egyéniségünkből fakadó korlátokat…" E célhoz buddhista felfogás szerint annyiféle út vezet, ahány ember van. A saját útján azonban mindenkinek magának kell járnia, ezt senki más nem teheti meg helyette. Így a buddhisták számára az utak különbözősége is a természetes sokféleség kifejeződése, ami a különböző egyének eltérő fejlődését és szellemi érésük sajátos igényeit tükrözi. A buddhista ezért elismeri és tiszteletben tartja a vallásgyakorlás legkülönbözőbb formáit, még akkor is, ha ő maga más utat jár. S ezért számára az összes vallás evangéliuma szent, még akkor is, ha mindig tudatában marad annak, hogy a Valóság kifejezésére még a legszentebb szavak is tökéletlenek.

Fordította: Lilávadzsra