Egyszerű kérdés. Mégis alig tudunk rá felelni. Tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász? Bizonytalanul tekintgetünk szüleinkre, tanárainkra, tükörképünkre…Vagy kukás, fagyiárus, nyugdíjas?

Az általános iskolai évek alatt egyre többször találkozunk e kérdéssel. A középiskolai pályaválasztás, később az egyetemi évek is erről szólnak. A munkába állással úgy tűnik kipipálhatjuk végre, aztán életünk válságpontjain újra rákérdezünk: Mi is akartam én lenni? Mi lesz az álmaimmal? Aztán, ha elég erősek vagyunk, korrigáljuk az életünket, hogy végre azt csinálhassuk amire születtünk. 

Ahogy a magocska, a kifejlődő növény képét hordozza magában, úgy már a születésünk pillantában tudjuk, mi az a belső kép amibe belenövünk. Sőt, már előtte. Platón úgy fogalmazta, hogy a lelkek a leszületés előtt egy számot húznak (sorsmissziószám), aminek megfelel egy életpálya. Vagyis, sorsot húzunk, aztán iszunk (Léthé) a felejtés vizéből, és utunkra indulunk. Ahhoz, hogy be is teljesítsük elkísér egy őrangyal, vagy egy démon. 

Ez a gyermekévek alatt is megmutatkozik, mivel és hogyan játszunk. Versenyzünk az autókkal, vagy inkább az érdekel mi hajtja. Házakat építünk a kockákból, vagy szivárványt rajzolunk a vízfestékes praclinkkal. Mivel azonosulunk a külvilágból és mi az ami nem érdekel. Mitől leszünk humán vagy reál beállítódásuak. A környezet hatása lenne? Ekkor még nem szakmában, hivatásban gondolkodunk, - hiszen a gondolkodásunk még nem absztrakt – hanem abban amit képvisel, jelent nekünk. Itt az alapvető különbség a felnőttek világához képest. 

Hiszen már nem látják mit jelent kukásnak lenni. Pedig a kukás jár a legnagyobb autóval, sokan alig várják, hogy jöjjön és mindenki neki adja a "kincseket". Jó sokat. Aztán valahogy szétgurulnak gyermekkorunk üveggolyói…és elfelejtjük a kisfiút, aki azért akart bohóc akart lenni, hogy másokat megnevettessen. Helyette inkább informatikus lett, hiszen „a bohóckodásból nem lehet megélni.” A kislányról aki királylány akart lenni, hiszen mindenki őt csodálja és mindig szép ruhákban jár. Helyette személyi asszisztens lett vagy gazdaságos parizelt mér. 

Aztán jönnek a válságidőszakok. A 29 éves kor körül, majd a 40-es, aztán az 50-es (életközépi) válság és így tovább. „És elmúlsz húsz, és elmúlsz negyven, és elmúlsz lassan, szépen és csendben.” 

S közben az üveggolyók ott porosodnak az ágy alatt, tudatalattink elfeledett kacatjai közt. Nem érünk rá, "ezer a dolog", "szalad a ház", ott a hitel, a megfelelési kényszer. „Semmi sem könnyebb, mint az életben eltévedni.” 

Aztán mindennaposssá válnak a frusztrált, megélhetési (ál)arcok, a szétment élettörténetek, a „ha én akkor, azt csináltam volna” című lemezek. Épp ez az absztrakt, hogy eleve másnak tanulunk, aztán megint más területen dolgozunk, aztán váltunk és újfent másba kezdünk. Ettől aztán a életpályánk, sokszor egy kisiklott vonatszerelvényhez hasonlít és nehezen működő társadalomhoz vezethet. 

Viszont, bármikor belenézhetünk belső tükrünkbe, hogy meglássuk, vajon az a kisfiú/kislány aki voltam, büszke lenne arra akivé váltam? 

Végül a számos pozitív példa közül, álljon itt egy:

50 éves, jól szituált cégvezető, második házasság, két jó tanuló gyerek. Mindene megvan. Csak nem boldog. Aztán az ’egyszerű’ kérdésre, egyszerű a válasz is: „hát fagyis!” Ezek a belső képek, - mint a hieroglifák - mindig megfejtésre szorulnak, hiszen mindannyiunknak mást jelenthetnek. Az Ő esetében, a fagyis a háromkerekű triciklis Bagaméri bácsit jelentette, akinek minden gyerek örült, hiszen a fagyi mellé, vidáman beszélgetett is velük, hiszen a barátjuk volt. Az iskola után, maszek vállalkozásba kezdett, majd a cég kinőtte magát, ami egyre több erejét kötötte le, aztán jött a válás. Majd ettől egyre mogorvább lett, s a kollégákból időközben beosztottak lettek…Aztán átbeszéltük a dolgait. 

Majd’ egy év múlva keresett fel újra. A céget átadta egy ifjú idealistának, akinek ez volt az álma. Családostól a Balaton mellé költözött. És mit csinál? „Hát fagyis!” És mivé lett? Boldog emberré. (Éber Ábel)

Éber Ábel további írásait a www.lovemyself.hu portálon olvashatjátok.