Az elme meghaladása_{(0 db hozzászólás a cikk alatt, reagálj Te is!)}

Sietve visszatérek a nagy templomból, ahol a rendszerint elzárt szentélyek egyikében vizsgálódtam, és belépek a csarnokba, amikor az esti meditáció idejének fele már letelt. Csöndesen helyet foglalok a padlón, a meditáció szokásos ülésmódjában. Pár percen belül összeszedem magam, és szétágazó gondolataimat erősen egyetlen pontra irányítom. Lehunyom szememet, és a tudat fokozott befelé fordulása azonnal bekövetkezik.

A Maharisi ülő alakja különös elevenséggel jelenik meg lelki szemem előtt. Követve gyakorta ismételt oktatását, igyekszem keresztültörni az elmémben látott képen, hogy eljussak ahhoz, ami formák nélkül való, az ő igaz lényéhez, benső mivoltához, lelkének lelkéhez. Az erőfeszítés nagy meglepetésemre csaknem abban a szempillantásban sikerrel jár, és a kép ismét eltűnik, úgyhogy nem marad bennem más, mint a bölcs bensőséges közelségének erősen felfokozott érzete. Az észérvekre alapozott kérdések, amelyek eleinte meditációimat jellemezték, az utóbbi időben lassanként elnémultak. Ismételten, sorra vizsgálatnak vetettem alá a fizikai, érzelmi és értelmi benyomásokat felfogó tudatomat, de ez nem vezetett önnön valóm megismeréséhez, és végül teljesen figyelmen kívül hagytam. Ekkor tudatom egész figyelmét a maga saját központjára irányítottam, arra törekedve, hogy felismerjem eredetének gyökerét. Most következik a legnagyobb, a végső pillanat. Ebben az elcsöndesedett koncentrációban, amidőn az elme visszahúzódott önmagába, a megszokott világ árnyképekhez fogható ködbe kezd szétfolyni. Egy időre látszólag a puszta semmi vesz körül, mintha az elme valami üres fal elé ért volna. Most a lehető legteljesebb erőfeszítésre van szükség, hogy az ember fönntarthassa egy pontra irányított figyelmét. De milyen nehéz elszakadni felszínes életünk renyhe kapcsolataitól, és az elmét
befelé fordítva tűhegynyi élességgel összpontosítani!

Ma este gyorsan elérem ezt a pontot, alig kell csekélyke küzdelmet folytatnom a gondolatfolyamatokkal, amelyek rendesen megelőzik a koncentráció beálltát. Bensőm világában valami új és hatalmas erő ébred dinamikus tevékenységre, és ellenállhatatlan sebességgel ragad a benső mélység felé. Az első nagy csata szinte kardcsapás nélkül megvívatott, s a magas feszültséget gyönyörteljes, boldog, megpihentető érzés váltja föl.

A következő fokozatban különválok az értelemtől, bár tudatában maradok a gondolkodásnak, de azt is ösztönösen felismerem, hogy az értelem csupán eszköz. Kísértetiesen kívülállva figyelem ezeket a gondolataimat. A gondolkozóképesség, amely számomra eddig csak bizonyos öntelt büszkeség tárgya volt, most olyasmivé változik, amitől meg kell szabadulni, mert megdöbbentő világossággal eszmélek rá, hogy öntudatlanul rabja voltam. Ezt a fölismerést közvetlenül követi a hirtelen ébredt vágy, hogy az értelmemen kívül állva, egyszerűen csak legyek. A gondolatnál is mélyebb mélységbe akarok merülni. Tudni kívánom, milyen érzés lehet, amikor teljességgel megszabadulok az agy uralmától, de ezt éber figyelemmel és eleven öntudattal teszem.

Az is már elég különös dolog, ha az ember mintegy félreállva tudja szemlélni agyának működését, mintha másvalakit figyelne, s látja, hogyan születnek és hogyan múlnak el a gondolatok, de még sokkal különösebb az, ha megérző ösztönnel ráeszmél, azokba a titkokba készül behatolni, amelyek az ember lelkének legbensőbb rejtekeit burkolják. Új Kolumbusznak érzem magam, aki ismeretlen világrészben készül partraszállani. A bekövetkezendők előérzetének tökéletesen ellenőrzött és fegyelmezett izgalma csöndesen árad el bennem.

De hogyan válhatnánk meg a gondolatok ősi zsarnokságától? Eszembe jut, hogy a Maharisi sohasem ajánlotta, hogy erőltetni próbáljam a gondolkozás megszüntetését. "Kövesse nyomon a gondolatot az eredetéig – ez volt ismételt tanácsa –, várjon figyelve, míg az igaz önvaló feltárja önmagát, s gondolatai akkor maguktól elfognak csöndesedni." Így hát érezve, hogy rátaláltam a gondolkodás szülőhelyére, föloldom az erőteljesen pozitív magatartást, amely figyelmemet eddig a pontig vitte, és teljes passzivitásnak adom át magam, de közben éppoly éberen megőrizve figyelő szemléletemet, mint ahogyan a kígyó nézi áldozatát.

Ez a kiegyensúlyozott állapot uralkodik bennem, amíg föl nem ismerem a bölcs jóslatának helytálló voltát. A gondolathullámok egészen természetes módon csökkenni kezdenek. A logikus, ésszerű elmeműködés lassanként a zérópontig lassul. Most aztán soha nem tapasztalt érzés fog el. Az idő mintha ködösen szétfolyna, amint sebesen növekvő benső eszmélésem kinyújtja antennáját az ismeretlenbe. Testi érzékeim jelentéseit már ne hallom, nem érzem, nem jegyzem meg. Tudom, hogy bármely pillanatban már kívül állhatok mindenen, ott, a világ titkának küszöbén...

És végül megtörténik. A gondolat kialszik, mint az elfújt gyertyaláng. Az értelem visszahúzódik igazi területére, vagyis az öntudat anélkül működik, hogy a gondolatok akadályoznák. Meglátom, amit egy ideje már sejtettem, s amit a Maharisi oly határozottan erősített, hogy az elme transzcendentális forrásból ered. Az agy teljesen megszűnt működni, akárcsak a mély álomban, de az öntudat a legkisebb mértékben sem csökkent. Tökéletes nyugalomban honolok, és teljességgel tudatában annak, hogy ki vagyok és mi történik. De ez a tudatosság kilépett a különálló személyiség szűk korlátai közül; felségesen mindent-átölelővé vált. Énem még mindig megvan, de ez már egészen megváltozott, ragyogóan fényes én: önnön igaz valóm. Mert valami, ami sokkal magasabbrendű, mint ami én voltam, valami mélyebb, istenibb lény ébred öntudatra s azonosul velem, leggyökeresebb énemmé válik. Ezzel együtt a tökéletes szabadságnak egészen új érzete lép föl, hiszen a gondolat olyan, mint a takács vetélője, folyton ide-oda jár, s ha az ember megszabadulhat ettől a zsarnoki kényszertől, akkor olyan ez, mintha a börtönfalak közül a szabad levegőre lépett volna.

Kívül vagyok, a világtudat szegélyén túl. A bolygó, amelynek addig a lakója voltam, eltűnik. Ragyogó fény tengerének közepén lebegek. Ez a fénytenger – érzem inkább, semmint gondolnám – ősanyag, amelyből a világok létrejöttek, az anyag első állapota. Kimondhatatlan, végtelen térbe terjed szét, és hihetetlenül eleven élet tölti el.

Ennek a rejtelmes és egyetemes színjátéknak az értelme hirtelen világosság fellobbanásaként hatol belém, majd visszatérek létem alapvető mivoltához. Én, az új énemmel, szent üdvösség ölében nyugszom. A Léthé vizével telt plátóni kelyhet ürítettem, s a tegnap keserű emlékei a holnap aggasztó gondjaival egyetemben végleg szertefoszlottak. Isteni szabadságra és szinte leírhatatlan boldogságra tettem szert. Karjaim mélységes együttérzéssel ölelik át az egész teremtett világot, mert az elképzelhető legmélyebb felismeréssel ismerem föl az igazságot, hogy mindent megérteni nemcsak annyi, mint mindent megbocsátani, hanem annyi, mint mindent szeretni. Szívem elragadtatás gyönyörében újhodik meg.