Szia, a belső világ valóban az, amin keresztül a tudatosság magasabb szemszögeire ébredhet a valóság megtapasztalója...
a karma pedig az ego tükörképe, de még inkább annak a lüktető ereje

Válasz

Dr. Vankó Gergely - Anuruddha:

Bevezetés a Karma Törvényének ismeretébe - Tanulmány-részlet


Milarepa, Tibet buddhista szentje, a Himálaja hócsillámos káprázatában zarándokolva, egy alkalommal ekként szólott hozzám:


„Régóta elmerülve már a szájról-szájra továbbadott bölcsességben, amit írás és betű könyvekbe zár, egészen elfeledtem. Régóta kutatva, mi az, ami a tudásban érvénnyel bír, a tévelygő, a bárgyú tudást egészen elfeledtem. Régóta élvezem a nem-teremtett állapot nagyszerű szabadságát, a hagyomány mesterkélt gyógyszereit egészen elfeledtem. Régóta ismerve minden evilági valódi természetét, a szavak s a mondatok eredetét egészen elfeledtem — de te, írástudó, kíséreld meg mindezeket egy mesterműben kifejteni.”


Szavak és mondatok hálójának szövögetésével csupán fogalmaink támadhatnak a Létről, a Világról, a Valóságról. A lényegi értés: az átélés dimenziója. Átélve és átlényegítve azt a tényt, hogy megőrizve egyediségünk jellemzőit, mégis részét képezzük az Egésznek. Nem beleolvadba, belemosódva lényegiségébe, hanem kiegészítve, teljessé téve azt önlényünk individuális teljességével.


A Születés és Halál kettős, de egylényegű síkján vándorolva, felvetődik a kérdés: Hogyan létezhet folyamatosan az egyed, midőn elhalása után újra testet kell öltenie, azaz: Újra meg kell fogannia a testiség dimenziójában? — Miként hordozhatja a relatív „új” egyed előző egyedek végtelen sorának karmikus vonatkozásait?


A testi fogantatáskor létesülő Individuum nem „előző” individuumok Karmáját hordozza — ő maga az összes megelőző Individuum, s nem egy merőben „másvalaki”, aki mindössze „örökli” az elődök tulajdonságit, pozitív és negatív jellemzőit.


Én vagyok — ők!

Az „én” a gondolkodás szülötte. Ha a gondolkodást felfüggesztjük, megszűnik az „Én” fikciója is. Egyszerűnek tűnik ezt megvalósítani, s mégsem az. Mert folyton újraéled gondolatfűzésünk pergőtüze, ismételten párbeszédbe kezdünk önmagunkkal, s ez ismét „Én-képzetet” teremt.


Gondolkodásunk teszi földarabolttá a létet, osztja fel ellentétpárokra a Valóságot. A gondolkodás kikapcsolásával, a Tudat az, amely a Teljesség birodalmába kalauzolhat bennünket. A személyes Tudat és az Univerzális Tudat közös nézőpontokkal rendelkezik. Minden az ésszerű arányérzeten és az intuitív belátáson múlik.


A különböző Tudatfajták erőteret ébresztenek, s ez az erőtér egységet képez, akár a szivárvány színei. Részekre nem szabdalható, állaga a dinamikus stabilitás. A szem-, fül-, orr-, ízlelés-, tapintás- és elme-Tudata körvonalazza az önálló személyiség illúzióját, miként a színelemek a szivárványét. Valójában azonban mindkét esetben változatos frekvenciájú rezgésekről beszélhetünk csupán, semmiképpen sem valamilyen meghatározó, végső létesülésről.


A személyiség: a folyton-jelen folyamatossága.


A kapcsolatteremtés végtelen lehetősége arra utal, hogy lehetetlen egy Individuumról, Személyről, Tárgyról mint önmaga végső valóságáról fogalmat alkotni, jelképet formálni. A szimbólum bizonyos mértékig képes illusztrálni a sokdimenziós Realitást — de ez az akció is felszínes érintkezés csupán a feltérképezhetetlen mélységekkel.


A Megvilágosodás buddhista Ösvényén haladva, elérhetjük Célunkat. – Az Ösvény kezdetén már felsejlik a magasban-távolban lebegő „végállomás” – szinte karnyújtásnyira.


Az út azonban utazásra való, s nem arra, hogy valahová elvezessen. Utazni mégis kell és érdemes.


Az útrakelés-utazás szimbolikus és reális jelentése és jelentősége a Buddhizmus alapvető eszménye: „Bodhiszattva Ösvény”, „Középút”, ”Nagy- és Kis Ösvény”, „Nemes Nyolcrétű Ösvény”, „Meredek Ösvény”, „Az Úgy Eltávozott”, „Gyémánt Ösvény v. Jármű” – és így tovább.


Utazhatunk külső és belső világterünkben egyaránt.


Önvalónk nélküli világtér ugyanis nem létezik.


Folytonosan teremtjük, formáljuk kettős, ám egylényegű Kozmoszunkat: a Szellem megnyilatkozását szubjektív és objektív alakzataiban. – Miért szükséges mégis útra kelnünk, ha tudjuk, hogy a Cél, amelyet egykoron elérünk, ismét kezdetté változik?


Útra kelnünk szükségszerű – mert elkerülhetetlen.


Nem tehetünk másként. A megnyilvánulások: alakzatok és képzetek szakadatlan születésben levő Teremtményeink. Lételemük a születés. A Dharma, a Buddha Tanítása, olyan elméleti-gyakorlati rendszer, amely fejlődik, gyarapszik, színesedik, új lehetőségeket fedez fel és bontakoztat ki, s nem egy irreális, elérhetetlen „mennyei ország” vízióját vázolja fel, hanem a bizalommal történő törekvés reális és tapasztalható végkimenetelét hirdeti.


Igazából megszületni a Jelen vákuum-pillanatának Tudat-szemcséjében lehetséges. A vákuumnak, a pillanatnak, a Tudatnak és a szemcsének összes karakterisztikumával egyetemben.


Ez lenne a Megvilágosodás Időn és Téren kívüli állapota. Erőt és lehetőségeket biztosító élmény – leírhatatlan köznapi kifejezésekkel. De valóságos!


Mert ha csak elvont Idea volna, semmilyen hatást sem gyakorolhatna a Reális Létezés szférájára, az itt és most élő Lények és egyéb Létezők tömegére.


Ragadjunk hát vándorbotot, húzzuk homlokunkba szalmakalapunkat, és feszüljünk neki a szélnek. Az Út értelme az Utazás maga. Meredek Ösvényen kaptatunk felfelé.


Sokszorozódó Önmagunkat egyre inkább kiteljesedni látjuk a látszólagos Végcél vonzásában.


Bambusz-szálakban zizegő istenségek őrizetével hajtjuk nyugovóra fejünket, őzekkel együtt kortyoljuk gyémánt-lobogású források vizét, tábortüzek lángpárájában homályosodik el szemünk és váltunk szót társ-vándorokkal, akik szintén a Szent Cél felé törekednek – fáradhatatlanul.


Semmi sem történhet velünk: sem jó, sem rossz, mi nem a legbelső lényegünkből — Önvalónkból — fakadna. A Buddhaság állapota a legmagasabb szintű Valóság. A Buddha példáját követve lehet megvalósítani. A Bódhiszattva-ösvényen nincsen helye kételkedésnek, tétovázásnak. Az áldozatvállalást és ennek elutasítását tartsuk egyensúlyban. Sem a szenvedést, sem a gyönyört nem glorifikálhatjuk.


S minden erőfeszítésünk ellenére, a Mindenség Megvilágosítása, Felszabadítása teljességgel lehetetlen! Nem létezik ugyanis olyan „objektív valóság”, amit meg lehetne világosítani, mivel csak saját szubjektív világunkról: tapasztalataink világáról tudhatunk. A Megvilágosodás időn kívüli állapot, időtlen pillanat, egy ismeretlen dimenzió élményszférája. Habár a történelmi Buddha Megvilágosodása egy ismert időpontban történt, a Megvilágosodás Ideája végtelen intenzitású, mind a múlt, mind a jövő irányvonalában.


Intellektuális tudásunkkal — gondolatainkkal, mi a múltban élünk. Testiségünk is a múltban szerveződik. A belső látás, az intuíció szintjén viszont időtlen jelen a sorsunk.


Tudatos téridőben élünk. S ebben a mezőben nincsen sem dualitás, sem akaratszabadsági probléma, mert annak ellenére, hogy egyedként létezünk, az elkülönültség képzete nem kötődik az Én illúziójához.


Ha lényünk belső, immanens törvényei harmonikusak az Univerzum Törvényeivel, akkor függetlenítettük magunkat a karmikus erő-vonalaktól. Ez nem azt jelenti, hogy Ok-okozat Törvénye csak különleges körülmények között érvényesülhet. A Függő Keletkezés Tétele voltaképpen maga a Középút, s ebben sem véletlen, sem szükségszerű nem dominálhat.


Gondolkodni csak időben lehet. Az okság a gondolkodás időleges terméke. Az Idea - világ azonban időtlen, tértelen, ezért határtalan létszférákat teremt és éltet. Az „élő” művészi alkotás: a jelen pillanat intenzív s intuitív átélése az időtlenség vákuum-mezejében.


A gondolkodás egyenlő az emlékezéssel. Az emlékezésben viaskodik egymással a „három idő” kategóriája. — Ám ezt a Valóságot akaratlagosan nem lehet megvalósítani, megteremteni: annak önmagától adódnia kell!


A Tökéletes Tudás fényében a Karma elveszíti erejét és hatásterületét. A meditációban illetve a Megvilágosodás részecske-pillanatában a múlt élményvilága átváltozik jelen tapasztalássá, amelyben a kezdet- és végnélküli folyamat egyszerre érzékelhető. Ebben az állapotban a Felszabadult Lény a Törvények urává válik, s az Oksági láncolatot a Tökéletes Szabadság harmóniája váltja fel.


Az Univerzum véges, méghozzá az egymás melletti s egymásért történő létezés rendjének következtében. Végtelensé ge pedig a szabad választás lehetőségéből adódik. Az Individuum és az Univerzum egymást kiegészítve, egymástól elkülönülő-egységben értelmezhető. A központozott öntudatok végtelen száma ennek a legfőbb bizonyítéka.


A Mindenség minden egyes egyedének megvan a saját specifikus rezgésszáma, mely csak az övé, csak őt jellemzi. A Megvilágosodás téridőtlen állapotában az Individuum, immár S zemélyiségként, tehát fejlettebb önállósággal, az összes egyed rezgésszámával azonosulva, éli meg a létezésének ezt a dimenzióját.


Az Individuum egy bizonyos helyzetet foglal el az Időben és a Térben. A Megvilágosodás sem változtatja meg az Individuumnak ezt a pozícióját, mert ez az ő személyes tapasztalati centruma. Az újraszületések sorozata egyenlő ennek a centrumnak a szakadatlan tovább-haladásával.


Mondhatnók: – Íme az Ember, a Szív-központ küldötte, Mennynek és Földnek Teremtője – a Megvilágosító Megvilágosult! Ez vagy Te, ez vagyok Én – s együtt vagyunk: Ők. – Teremtődő Teremtők.


A Megvilágosodottak jelzőoszlopként sorakoznak az út két oldalán. Irányjelzők, de nem befolyásolhatják az út minőségét. S az Utazóét sem.


Utazásunk Önmagunkon belül: magányos, Üresség-tartalmú. Gyémánt-szilárdságú mégis. A Tér telítve ürességgel – Örök és Szilárd Tartalommal. A Tudat tartalmi szilárdsága ez, az Alanynak a Tárgy által történő önigazolása.


A Tárgy adja ugyanis az Alany állandóságát, kapcsolatainak, dinamizmusának stabilitását. Énjének én-szerűségét, Önvalójának öröklétét.


Az Univerzális Tudat számtalan Öntudatra ébredt Tudatközpontban nyilvánul meg, igazolva ezzel a tudat részecskék – végtelen-önmagunk! –potenciális Univerzalitását.


Az Objektum tehát tulajdonsága a Szubjektumnak: belső törvényszerűsége. Emiatt a Valóság nem függ a Szubjektum önkényétől, hanem immanensen meglevő törvényszerűségeken alapszik. A Tárgyi világ: az Alanyi lét állandósága, kezdet- és végnélkülisége.


A Létnek önmagában van is, meg nincs is Célja. A Létezők, akár tisztában vannak ezzel, akár nincsenek, a feltételezhető Cél mágneses erőitől vonzatva, akarva-akaratlan feléje törekednek, sodródnak.


A Lét egyértelmű a Tudat tényszerűségével. A Tudat maga a Lét. A Létezők betöltik „küldetésükkel” a Létet – voltaképpen annak „Céltalan Célját” hivatottak megteremteni.


A Létezők:


– éreznek, tapasztalnak, gondolkodnak.


Vagy:


– nem éreznek, nem tapasztalnak, nem gondolkodnak.


Az első Létforma: a Létforgatag /Szamszára/.


A második a Megvilágosodás /Nirvána/ „állapota”.


A Buddhizmus tanítása, a Dharma gyakorlása, mely könyvemnek minden egyes betűjét, szavát és mondatát inspirálta, nem a sokrétű Valóság egysíkúvá degradálását szorgalmazza, hanem mindenek viszonylagos különbözőségét hirdeti az egységesség keretein belül. Ez az egységesség egyidejűleg létezik bennünk, immanens törvényszerűségként, és rajtunk kívül, fenomenális realitásként.


A dolgok és képzetek addig léteznek, amíg hatással rendelkeznek. A szellem-teremtette dolgok annyira valóságosak, amennyire valóságos a szellem, amely teremti őket. Buddhista értelemben: valóságosabbak a materiális megjelenéseknél, mert a szellem-teremtette dolgok egyenes tapasztalások, míg emezek az érzékelések sokféle szűrőjén keresztülcsobogva, torzulásnak vannak kitéve.


A buddhista számára a belső és külső valóság mint ugyanannak a Princípiumnak a különböző oldalai jelentkeznek, s nem mint egymással ellentétben álló világok. A Mindenség szubatomi részecskékből szőtt „meseszőnyeg”: egyszerre létező és nem-létező, érzékelhető és érzék-feletti.


A terminológiai nehézségek, melyek a kifejezési kényszer következtében felmerülnek, áthidalhatók, mivel csak a fogalmak világában van szükségünk szavakra. Amint átlépjük ezt a határsávot, a fogalom-világ fölöslegessé válik. A tanítások, vallások, filozófiák előszeretettel és többnyire felelőtlenül használnak ilyetén kifejezéseket: „Isten, Teremtés, Energia, Tér, Idő, Téridő, Üresség, Forma, Szeretet, Részvét, Öröklét, Üdvözülés stb.” A köznapi életben, az emberi lét nívóján értessük meg és tegyük átélhetővé ezeknek s a többi fontos terminusnak a tartalmát.


Hogyha abból indulunk is ki, hogy a Tudat nem más, mint vegyi és elektromos kisülések önreflexiója, vagyis, midőn ezek a folyamatok önmaguk Tudatára ébrednek, akkor is el kell fogadnunk azt a tényt, hogy maga a Tudat formál ítéletet arról, hogy ő miként keletkezett, keletkezik szakadatlanul. Emiatt nyilvánvaló, hogy a Tudat végtelen számú dimenzióval rendelkezik: kezdve a „Tér- s Részecske-tudattól” egészen az „Istenek Tudatáig”, ez a mező felmérhetelen. — S az egyes Fajtákon belül sincsen egyetlen olyan egyed, amelynek Tudatában kicsinyke különbözőség ne mutatkozna a többi egyed Tudatához viszonyítva.


Ez a tény viszont a Tudat univerzalitására utal. S ha ez az univerzalitás tényleges, akkor — megfordítva a logikai menetet — nyugodtan állíthatjuk, hogy a Tudat mint olyan teremti azokat az elemeket, folyamatokat, melyekből létét származtatja. Más szavakkal kifejezve: a Tudat végtelensége a Téridő vákuumban az Egyetlen Realitás!


A Tudat teremti tehát a Világot. S ez a Világ valóságos, mindaddig, amíg mint folyamatosságot érzékeljük és definiáljuk. Amint elvonatkoztatjuk megnyilvánulásait, Személyeket és Tárgyakat tekintünk a Lét valós szereplőinek, ekkor válik a Tudat-teremtette Valóság valótlansággá.


A Tudat „anyagteremtése” úgyszintén számtalan síkon történik. S amint a belső törvényszerűség vonalán megindul egy teremtési aktus, illetve állandóan folytatódik a determinált, megérdemelt irányba: létrejön a Kőzet, létesül az Istenség, attól függően, hogy a teremtő tendencia, a karmikus vonalvezetés melyik dimenzióhoz tereli az Örök Lényegiség habfodrait.


Senki és semmi sem változtathatja meg önkényesen az adott processzus lezajlását, bekövetkezését és befejeződését. Természetesen a „befejeződés” egy újabb és ismételt „kezdet” a végnélküli sodortatásban. — Egy Mindenható Lénynek sincsen módjában olyan súlyos kőtömböt alkotni, amelyet azután önmaga sem képes megmozdítani.


A Megvilágosodás egyenlő a Teljesség Tudatának átélésével. A Halál és a Születés léteink minden pillanatának a részese. S a Bódhiszattva-ideál, minden érző lénynek a Megvilágosodásra történő serkentés, voltaképpen egy sikertelenségre predesztinált sikerfeladat, mert az egyedi Megvilágosodás valójában az Egész Felszabadulást jeleníti meg, a Teljességnek önlényünkké való integrálását sugározza.


A Buddhizmus nem az Anyag lényegének megismerésével foglalkozik, hanem a T eremtő Képzettel — az Ideával, amely a nevezett Princípiumot érzékszerveink által „érzékelhetővé”, elme-Tudatunk által „tudottá” teszi. Az Anyag — a külvilág — egyfajta érzéki észlelés és szellemi tapasztalás együtthatása Önvalónk örökös centrumában.


Anagárika Govinda Láma mondja: „ A tárgyakat éppoly kevéssé érinthetjük meg, akár a szivárványt.”


Testi — szellemi személyiségünk egész valójában a múlt tapasztalat-tartalmainak kikristályosodása, folytonos születés a jövő lehetőségeinek mágneses erőitől is vonzatva, befolyásolva áramlásában. A Test a Szellemnek a teremtménye. A Szellem azonban oly kicsinyke mértékben alkotása a Testnek, amilyen mértékben az érzékszervek Tudata által befogadja és továbbítja a külvilág információit, üzenetét a nyolcadik szintű, Megőrző Tudat számára. Ez a tudatszint, a Kollektív Tudattalan, részét képezi személyes mélytudatunknak, Individuális Tudattalanunknak is.


A Manasz nak nevezett hetedik szintű Tudat az a szellemi szféra, amely lehetővé teszi az Individuum részére, hogy a külső világ felé fordulva, az „Én” illúzióját támassza fel és támogassa, ugyanakkor lehetőséget kínál a „belső megfordulás csodája” által a Megvilágosodott Tudat kibontakoztatására.


A hetedik Tudat a meditáció Tudata, az intuíció mezeje, amelyen összekapcsolható az individuális Tudat a Kozmikus Tudattal — illetve átélhető kettejük el-nem-választhatósága.


Ez az öröklét élményvilága.


Midőn átéljük a Megvilágosodás állapotának Tudat-pillanatát, s az időtlenség mozaik-szemcséjének szintjén magvalósítjuk a Teljesség transzcendentális és immanens lényegiségét — ennek a tapasztalásnak minden lehetséges tulajdonságát, minőségét, ízét-zamatát magunkévá tesszük —, újfenn vissza kell térnünk a Realitásnak az innenső oldalára, mert a másik dimenzióban maradva, a tökéletes önmegsemmisítés lenne a sorsunk: fájdalmaktól és örömöktől mentes „kövületté” válnánk, olyan „szentté”, aki leállította érzékeinek és Tudatának funkcióit, mielőtt ezeknek valódi értékeit tisztázná, mielőtt megtanulná őket helyesen használni, hasznosítani.


Továbbra is tegyük köznapi teendőinket. Tevékenységünkön azonban átsugárzik a Karma-nélküli cselekvés hatalma. A mosolygós, derűs Buddha-képmások és szobrok milliói tanúsítják azt az életigenlő magatartást és szellemi hozzáállást, amelyet a Buddhizmus valamennyi irányzata és iskolája hirdet világszerte.


Az új ismeret újabb és újabb ismeretek megszerzésére ösztökél és irányít, ugyanakkor az új ismerés birtokában szükségszerűen felülvizsgálandó az eladdig szerzett ismerethalmaz, mind mennyiségi, mind minőségi vonatkozásában.


A Tudat-részecskék kialvásuk momentumában átengedik „potenciális önmagukat” az Univerzális Tudat hatalmának, s ez újfent Tartalommal és Formával telíti a „megüresedett”, szétesett Központ lényegiségét. A Léttényezők, a Képzőerők /Szanszkára/ ismét együvé csoportosulnak, egy viszonylag „új” Létezőt képeznek, aki „önmaga utóda” a szakadatlan körforgásban.


Ebben a „rendezett zűrzavarban” törekszik a Törekvő, kaptatva a Meredek Ösvény buktatóin és meredélyein, a Megvilágosodás „éber bűvöletének” káprázatában.


Csupáncsak az a Tanítás, amelyik eljut önmaga tagadásáig, érintheti az Igazságot. A Dharmának a megalkotója és hirdetője nem lehet másvalaki, mint saját maga: az Univerzális Törvény.


A Megvilágosodás buddhista Ösvényének vándora vagy. Célba érkezel majdan, hogy azután ismételten útra térj – számolatlanul.


A jelenség-világ keletkezési mechanizmusát az alábbi vetítőgép és vetítővászon példával illusztrálhatjuk:


A vetítőgép alkotóelemei és párhuzamaik:

1. Égő = Az Üresség Tiszta Fénye


2. Diafilm = Karmikus gondolat, szó és cselekvés


3. Lencse = Érzékszerevek – öt materiális és az Elme képessége


A vetítővászon az illuzórikus elképzelés, jelenség, személy, tárgy világtere.


A példázatból kitűnik, hogy a Karmikus létesülés elkerülésének két módozata lehetséges:


1. Nem teszünk új filmet a gépbe. Így nem képződik Karmatöltésű gondolat, szó és cselekvés.


2. Visszafordulunk a Fény forrása felé. Ekkor eltűnik a Fény-teremtette Forma-világ. Csupán a Tiszta Fénytudat marad.


A két teremtő lényegiségnek: a Térnek és a Mozgásnak a kölcsönhatását, együttélését, egymás feltételezését, Önvalónk örökös centrumán keresztülbocsájtva, élhetjük meg egyedi hallhatatlanságunk törvényszerűségeit, mert egyediségünk a folytonosság függvénye: sohasem ugyanaz, de nem is másvalami.


A Lények csupán addig élnek, míg egy gondolat-pillanat idejére tudomással bírnak a Létről, külső és belső érzékeléseivel és érzékelhetőségeivel egyetemben, s e gondolat-pillanat ellobbanásával az a Lény, aki élt, már nem él, és sohasem fog élni.


A nyolcadik tudatszint, a Megőrző Tudat, a Kincseskamra Tudat, Kollektív Tudattalan, a Téridő vákuum-Tudata. Itt egyformán valóságos a Lét és Nem-lét, az Üresség és a nem-Üresség Ideája. A Lankávatára Szútrá ban olvassuk: „A Szellem aktivitása következtében, amely megállapítja a különbözőségeket, a tévedés úgy jelentkezik, hogy ez a dinamizmus egy objektív világot teremt, s megalapozza az elkülönült „Én” képzetét.”


A hetedik Tudatszintünkön tartjuk a kapcsolatot a Múlt és a Jövendő között, s ezért ez a Tudat a „felelős” a maradandó Én illúziójának a jelentkezéséért, mivel ez a folyamatosság állandó ismérvekkel rendelkezik. Azonban nem a hetedik Tudat az okozója a tévedésnek, csupán hozzájárul fogantatásához.


A hetedik Tudatszinten működik tehát az a kötőerő, amely az Individuum valós lényét a Múltból a Jövőbe repíti, azáltal, hogy egyrészt magába öleli az érzékszervek- és az elme-Tudatát, másrészt a Kollektív Tudattalan „Tudatát” — a Megőrző nyolcadik szintű Tudatot —, ekként biztosítva a Lények relatív, személyes létezését, ugyanakkor a Manaszon keresztül hódítható meg az Abszolút Realitás birodalma is, s ez immár a Megvilágosodás állapota.


Mindkét birodalom — a Relatív és az Abszolút is rendelkezik értékekkel s kincsekkel, egyiket sem értékelhetjük fel a másik rovására. Tudjuk, hogy végső értelemben a Nirvána és a Szamszára is egységet képez.


Ne a feloldódás, az elvegyülés legyen a célunk, hanem szakadatlanul legyünk tudatában saját oszthatatlan Teljességünknek!


A Teljesség tapasztalásakor viseljük az Univerzalitás jellemzőit, úgynevezett „külső” Univerzum képzete nélkül, Univerzalitásunk viszont a Személyiség jegyeit hordozza, egy illuzórikus Én-központ mellőzésével.


Aki nem áhít sem létet, sem nem-létet: az nem ragaszkodik. Aki nem ragaszkodik: az mentes a félelmektől. Aki mentes a félelmektől: az szabad.


Felkészülés és bizalom — ezzel az irányelvvel lássunk hozzá az Ösvény kereséséhez. Ha rátalálunk, türelmes törekvésünk célja: Önvalónk és az Univerzum Teljességének a felfedése. Vándorlásunk végén, a Teljesség csúcsán, ragyogjunk örökkön, mert Lényünk maga: a Megvilágosult Ember!


S most lépjünk ki a hóborította tibeti fennsíkra, figyeljük a jakok karavánjának vonulását, ahogyan félkaréjban, elnyúlt sötét vonalként törtetnek a völgyben rejtőző falucska irányába, sószsákokat cipelve hátukon.


Mesterem, Milarepa, az Utazókra mutat, s így szól:


– Előbb-utóbb hazatalálnak.

Válasz