A szabadság, önmagunk karmájának, húsának, és mások akaratának mindent átszövő hálójából szabadulni vágyó tudat mellett a másik fontos vonás az individuum, vagyis az éntől való megszabadulás eszménye.

A "légy önmagad"-at az "ismerd meg önmagad" követi, majd az attól való megszabadulás, ami nem más, mint saját valódi benső énünk hangjának felismerése, az isteni felfedezése önmagunkban - és ezáltal válhatunk azzá az egyszeri, megismételhetetlen csodává, akinek, vagy akiként születtünk!

Hiszen amíg nem ismertük meg önmagunkat, nem ismertük fel szükségleteinket és valódi akaratunk, addig megszabadulni sem vagyunk képesek ezek rabságából.

Vagyis a valódi önmagunkká válás a szabadságunk kulcsa, vagy ha úgy tetszik, maga a szabadság, hiszen onnantól a döntés a miénk - vagyis a bennünk rejlő, nálunk hatalmasabb, mindent átható őserőé. 

A szeretet, szerelem nélküli világ egészen biztosan problémamentes volna - de élet sem volna benne!

Számtalan hagyomány három különböző szeretetet különböztet meg:

- a testi szeretetetó, vagyis a nemiséget, a vágyat, a testi szerelmet,

- ennek eggyel magasabb szintű formáját, a lelki szerelmet, vagyis azt, amit mi szerelemnek nevezünk,

- és végül a legemelkedettebb formáját, az isteni szeretetet, vagyis az örökkévaló iránt érzett szeretetünket, mely semmi, de semmi mással nem pótólható, mint az örökkévaló jelenlétének érzetével. Amit végül mélyen magunkba rejtve találunk meg.

De az örökkévalót, istent, nevezzük bárminek, csak a szerelmen keresztül találhatjuk meg, hiszen ez az a vágy, ami életre kelt bennünket, és az, ami az állandó keresés áldott! állapotában tartva minket végül lehetővé teszi, hogy fel is fedezzük - természetesen magunkban. Hiszen az érzés bennünk jön létre, a sajátunkat mi érezzük, csak mi, és senki más!

Amikor szerelmet érzünk valaki iránt, magát az érzést isszuk magunkba - egy érzést, amely tulajdonképpen önmagunkból fakad, a másik pedig tükörként segített életre kelteni a valódi, mélyen rejtőző, isteni önmagunkat.

Minden vallásnak a szeretet az esszenciaája. Mindennek, de mindennek, az esszenciája.

Mert mi is akkor az élet értelme? A lényeg?

Szeretni, és szeretve lenni, semmi más. Ezért élünk, és ennek hiányától betegszünk meg, leginkább akkor, ha belőlünk hiányzik a képesség, az érzés.