„A vallás nem tudomány … nem tudomány abban az értelemben, ahogy a fizika, a matematika, a kémia az. Tudomány mégis, mert ez az utolsó tudás: a tudomány szó azt jelenti, tudás. Ha a vallás nem tudomány, mi más lehet? A vallás a legmagasabb szintű tudás, a legtisztább tudás.

A hétköznapi értelemben vett tudomány ismeret, nem tudás: a vallás a tudás maga. A hétköznapi értelemben vett tudomány tárgy-irányultságú – megismer, ennél fogva ismeret. A vallás nem, nincs tárgya, semmit sem ismer. A tudás önmaga tudatában van, ahogy a tükör is csak visszatükröz. A vallás végképp mentes minden tartalomtól, így a vallás nem ismeret, hanem tudás.

A tudomány alacsonyabb, a vallás magasabb szintű tudás. A vallás a VÉGSŐ FILOZÓFIA: a végső tudás. A kettő közötti különbség nem a szellemben van – a szellem ugyanaz, a tényleges különbség a tisztaság.

A tudomány sok sárral keveredett. A vallás a tiszta lényeg, a tiszta illat. A sár eltűnt, a lótusz megjelent. Az utolsó fázisban még a lótusz is eltűnik és csak az illat marad. Ez a tudás három fázisa: a sár, a lótusz, végül az illat.

A vallást nem lehet megérteni, mert nincs tárgya – mégis fel lehet fogni. Nem lehet elmagyarázni, de meg lehet tapasztalni. A vallás mibenlétét nem lehet átadni, mert nem lehet információvá egyszerűsíteni, de meg lehet mutatni az utat, az útvonalat felé – ujjak, amelyek a Holdra mutatnak. Nyilvánvalóan az ujjak nem azonosak a Holddal, mégis mutathatnak a Holdra.

Atishától származik „Az elme edzésének hét pontja”, melyek ujjak – hét Holdra mutató ujj. Ne hagyd, hogy az ujjak fogva tartsanak, ne válj túlságosan megszállottá.

Használd az ujjakat és felejtsd el őket, nézz arra, amerre az ujjak mutatnak. Ha látod a Holdat, ki törődik az ujjakkal? Ki emlékszik rájuk? Automatikusan lényegtelenné válnak, eltűnnek.

Ezért, azok számára, akik megtapasztalták a vallást, valamennyi „szent irat” véglegesen haszontalanná válik, minden módszer lényegtelen lesz. A célba érve az odavezető út feledésbe merül.

Olyan mester, mint Atisha, ritkaság. Ritka abban az értelemben, hogy három megvilágosodott mester tanította. Előtte és azóta sem történt soha ilyen. Három megvilágosodott mester tanítványának lenni egyszerűen hihetetlen – mert már egy megvilágosodott mester elég. E történet – hogy három megvilágosodott mestertől tanult – jelentősége átalakító. Igaz és történelmi is.

Atisha sok-sok évig élt a három mester mellett.

Az első Dharmakirti, egy nagyszerű buddhista misztikus. Megtanította neki az

elmenélküliséget, ürességet, megtanította neki, hogyan érje el a gondolatnélküliséget, hogyan szabaduljon meg mindentől, ami az elméjében van, hogy tartalommentessé váljon.

A második mester Dharmarakshita, egy másik buddhista misztikus, megtanította a szeretetre, az együttérzésre.

A harmadik mester Yogin Maitreya, szintúgy buddhista misztikus megtanította annak a művészetére, hogy hogyan vegyük át mások szenvedését, a szívünkbe eresztve azt: CSELEKVŐ SZERETET.

Mindez azért történhetett meg, mert mindhárman nagyon jó barátok voltak. Együtt kezdték a keresést, az úton együtt maradtak és mikor megérkeztek még mindig együtt voltak.

Atisha Dharmakirti tanítványa lett. Dharmakirti azt mondta neki: „Megtanítom neked az első szabályt, de a másodikért menj Dharmarakshitához és a harmadikért Yogin Maitreyahoz. Ily módon a végső valóság mindhárom arcát megismered, isten három arcát – a háromságot, a TRIMURTI-t. Ebben a formában valamennyi arculatot azon személy által fogod megismerni, aki az adott szempontból a legtökéletesebb”.

Ez a három út, amelyen keresztül az emberek elérhetik a legvégsőt. Ha az ürességen keresztül éred el, a másik kettő is a sajátoddá válik, de a te utad mégis az üresség útja lesz – többet fogsz tudni az ürességről, így az ürességen lesz a hangsúly bármit is tanítasz majd.

EZ történt Buddha esetében is. Ő az ürességen keresztül érkezett meg, így az egész tanítása üresség-irányult lett. Buddha tanításában nincs isten, mert isten egy gondolat, egy tartalom, egy dolog – isten is valami, és Buddha a valami eldobása által érkezett meg, az által, hogy teljesen kiüresítette az elméjét, így istennek sem volt hely benne, ahogy bármi másnak sem. Az ő útja a tiszta NEGATÍV ÚT.

Ugyanez a helyzet Dharmakirtivel. Az üresség tökéletes mestere volt, az üresség páratlan mestere. Amikor Atisha megtanulta hogyan üresedjen ki, mestere azt mondta neki: Jobb lesz neked, ha következő lépésben elmész Dharmarakshitához, mert ő egy teljesen más úton érkezett meg. Épp úgy, ahogy az Everestet is különböző oldalról mászhatod meg, ő egy teljesen más úton érkezett meg, az együttérzés útján. Én is megtaníthatom neked ezt, de tudásom erről az útról, csak a céltól való visszapillantás tudása”.

„Én az üresség ösvényén érkeztem meg. Ha egyszer megérkeztél a csúcsra, visszanézhetsz és láthatod valamennyi odavezető utat, mind beláthatóvá válik. Mégis, követni egy utat, annak minden vonatkozásában, minden részletében, apró részletében egy teljesen más dolog”. Az utakra nézni a hegycsúcsról, vagy egy helikopterből teljesen különböző látványt nyújt – madártávlati kép.

Dharmakirti azt mondta: „Ha nem lenne elérhető senki más, megtanítanám neked a másik kettőt is. De ha egy olyan ember, mint Dharmaraksita itt van, a szomszédom, a mellettem lévő barlangban lakik, jobb, ha hozzá mész”.

Elsőre üressé kel válni, teljesen üressé, mégsem szabad az ürességhez ragaszkodni,

máskülönben soha nem fogod megismerni a vallás pozitív kifejeződését. Az életedből hiányozni fog a költészet, a megosztás öröme, üres maradsz. Lesz egyfajta szabadságod, de a szabadságod csak egy valamitől való szabadság lesz, nem valamiért való szabadság.

Hacsak a szabadság nem mindkettő – valamitől való szabadság és valamiért való szabadság együtt – valami hiányzik, a szabadságod szegény lesz. Önmagában, szabadnak lenni valamitől, szegényes formája a szabadságnak.

A valódi szabadság akkor kezdődik, amikor szabad tudsz lenni valamiért. Amikor énekled a dalt, táncolsz, ünnepelsz és elkezdesz túlcsordulni. Ez az együttérzés.

Az ember, szenvedésben él. Amikor az elme eltűnik, a szenvedés átalakul együttérzéssé. A kínszenvedés azt jelenti, hogy egy koldus vagy, kolduló tálkával; mindenkitől egyre többet és többet kérsz, kihasználsz másokat. A kapcsolataid semmi másról nem szólnak csak a többiek kihasználásáról – fortélyos eszköz mások tulajdonlására, nagyon okos stratégia a dominanciára. Ha a fejedben élsz, szenvedésben, az egész életed erőpolitika; még a szereteted is, a jótetteid, a humanitárius munkád is semmi egyéb, mint erőpolitika. Mélyen belül, él a

vágy, hogy mások felett hatalmat gyakorolj.

Mikor az elmétől megszabadulsz, ugyanaz az energia, együttérzéssé válik és minden teljesen új fordulatot vesz. Ez már nem koldulás, császárrá válsz, elkezdesz adni. Ekkor mondhatod, hogy van valamid – ami mindig is megvolt, de az elme miatt nem voltál tudatában. Az elméd úgy működött, mint a sötétség körülötted, nem voltál tudatában a benned lévő fénynek.

Az elme egy koldus illúzióját hozta létre, miközben egész idő alatt császár voltál. Az elme egy álmot gyártott, a valóságban sohasem volt szükséged semmire. Már minden adott volt. Minden, amire szükséged van, amire csak szükséged lehet már adott.

Isten benned van, de az elméd miatt – az elme: álom, vágy – soha nem nézel befele, csak rohansz kifele. Önmagad háttérben tartod, figyelmed pedig a külvilágra irányítod, erre összpontosítasz.

Az elme mindig erről szól: a szemeinket a külvilágra függeszteni.

Meg kell tanulni a figyelemnek ezt az irányát megváltoztatni – szabadabbá, kevésbé merevvé, plasztikusabbá tenni, hogy befelé tudjon fordulni.

Ha egyszer már megláttad ki vagy, a koldus eltűnik. Tulajdonképpen sohasem létezett, csak egy álom volt, egy idea.

Az elme hozza létre minden gyötrelmedet. Ha az elme eltűnik, vége a gyötrelemnek – történetesen tele vagy energiával. Az energiának pedig szüksége van a megnyilvánulásra, a megosztásra; szeretne dallá, tánccá, egy ünneppé válni. Ez az együttérzés: elkezdesz megosztani.

Az együttérzést Atisa Dharmarakshitatól tanulta. Az együttérzésnek két arca van. Ezek közül az egyik a nem-cselekvő együttérzés: a meditáló barlangjában, csendben ülve, együttérzését a teljes létbe sugározza. Ez azonban nagyon passzív módja az együttérzésnek. Ahhoz, hogy részesülj belőle, el kell menned hozzá, ő nem fog hozzád jönni, hogy megoszthassa veled örömét. Ő semerre sem fog mozdulni, egyetlen aktív lépést sem fog tenni mások irányába, nem fogja keresni azokat, akikkel megoszthatná táncát – várni fog.

Ez az együttérzés nőies megnyilvánulása: épp olyan, ahogyan egy nő vár – soha nem kezdeményez, soha nem megy oda a férfihez. Lehet, hogy szereti a férfit, de sohasem lesz az első, aki azt mondja „szeretlek”. Várni fog; reménykedni, hogy egyszer – előbb vagy utóbb – a férfi lépni fog. A nő a nem-cselekvő, passzív szeretet, a férfi a cselekvő, kezdeményező.

Ugyanígy, az együttérzés is lehet női és férfi minőségű. Atisha Dharmarakshitatól tanulta meg, hogyan lehet a létbe nőies módon szerelmesnek lenni.

Még egy lépésre azonban szükség volt, így Dharmarakshita azt mondta Athisanak: ”Menj most Yogin Maitreyahoz – e három mester egymás szomszédságában élt –, és tanuld meg, hogyan alakítsd át szunnyadó energiádat aktívvá, hogy a szeretet cselekvővé, élő szeretetté váljon.”

Ha egyszer a szeretet aktív, az együttérzés aktív és túljutottál az igazság mindhárom dimenzióján, akkor mindent megismertél. Megismerted a teljes ürességet, megismerted az együttérzés születését és megismerted az együttérzés kisugárzását.

Az élet akkor válik teljessé, amikor mindhárom megtörtént.

Atisha három megvilágosodott mestertől tanult, ezért úgy ismerik, mint „A háromszorosan nagy Atisha”-t. Hétköznapi életéről semmi többet nem lehet tudni. Azt sem, hogy hol és mikor született pontosan. Valamikor a XI. században élt, Indiában született, ám ahogy szeretete cselekvő szeretetté alakult, elindult Tibet felé, mintha egy nagy mágnes vonzotta volna oda. A Himalájában elérte a megvilágosodást, és soha nem tért vissza Indiába.

Tibetbe vonult el, és szeretetét Tibetre sugározta. Teljesen átformálta Tibet tudatosságát/a tibeti tudatosságot. Csodatévő volt, bármihez nyúlt arannyá változott. Egyike volt a világ által valaha ismert legnagyobb alkimistáknak.

„Az elme edzésének hét pontja” az alapja annak a tanításnak, amelyet Tibetre hagyott – egy ajándék Indiától Tibetnek. India nagyszerű ajándékokat adott a világnak. Atisha, egyike ezeknek. Ahogy Kína Bodhidharmat Indiának köszönheti, Tibet Atishat – és végtelenül hálás ezért az emberért.”

 

Osho

 

Forrás: Osho - A bölcsesség könyve. Magyarázat Atisha: „Az elme edzésének hét pontjá”-hoz