„A jótékonykodás valójában olyan önérdek, melyet az altruizmus álarca mögé rejtenek. Azt mondod, nagyon nehéz elfogadni, hogy időnként nem teljesen őszintén törekszel arra, hogy szeretet- és bizalomteljes légy? Hadd egyszerűsítsem. Tegyük annyira szimplává, amennyire csak lehetséges. Ezen kívül tompítsuk, és tegyük annyira extrémmé, amennyire lehetséges, legalábbis kezdésként. Az önzésnek két típusa van. Az első típus az, amikor azzal adok gyönyört önmagamnak, hogy gyönyört adok önmagamnak. Ez az, amit általában önközpontúságnak mondunk. A második az, amikor azzal szerzek örömöt önmagamnak, hogy örömöt szerzek másoknak. Ez lenne egy kifinomultabb fajtája az önzésnek.

Az első teljesen nyilvánvaló, de a második rejtett, nagyon rejtett, s ez okból jóval veszélyesebb, mivel azt kell éreznünk, hogy valóban kiválóak vagyunk. De, mindent összevetve, talán mégsem igazán átlagon felüliek. Tiltakozol, amikor ezt mondom? Persze!

Nos, hölgyem, ön tehát a saját esetét hozza fel: ön egyedül él, időnként elmegy a plébániára, ahol számos órát tölt, erre fordítja az idejét. Ön azt is belátja, hogy valójában önző okból teszi ezt – önnek arra van szüksége, hogy legyen önre szükség. Ön igényli – és ezt is tudja –, hogy olyan módon legyen önre szükség, hogy ön azt érezze, hozzájárul egy kicsit a világhoz, elősegíti annak dolgait. Ön azt is állítja, hogy – mivel nekik is szükségük van ebben önre – ez egy kétirányú utca.

Az ön gondolkodása csaknem világias, felvilágosult! Tanulnunk kell öntől. Úgy bizony. Azt mondja: „Adok valamit, kapok valamit.” Igaza van. Megyek és segítek, adok valamit, kapok valamit. Gyönyörű. Igaz. Valóságos. Ez nem karitatív, hanem világi, felvilágosult gondolkodás adta önérdek.

És ön, uram, rámutat arra, hogy Jézus evangéliuma teljes mértékben az önérdek evangéliuma. Az örök életet jótékonykodás révén érjük el. „Jöjjetek, Atyám áldottai, amikor éhes voltam, ti adtatok ennem” – és így tovább. (Vö. Mt 25, 34-40) Amit ön mond, az pontosan azt erősíti meg, amit én állítok. Ön azt mondja, hogy amikor Jézusra nézünk, látjuk, hogy az ő jótékony tettei alapvetően önérdekűek voltak, lelkek megnyerését szolgálták az öröklét számára. És ön ezt látja az élet végső mozgatójának és értelmének: az önérdek elérését jótékonysági aktusok révén.

Rendben van. De tudja, ön csal egy kicsit. Ön behozta a vallást, amihez persze joga van. Jogos a felvetés. De mi lenne, ha az evangéliumokkal, a Bibliával, Jézussal, ennek a lelkigyakorlatnak a vége felé foglalkoznék? A dolgot tovább komplikálva most csak ennyit mondok. „Éhes voltam, s ti ennem adtatok, szomjaztam és ti innom adtatok” – mire ők mit válaszolnak? „Mikor? Mikor tettük mi ezt? Nem tudtunk róla.” Nem voltak tudatában. Időnként elborzadva gondolok arra, hogy ott, ahol a király azt mondja:
- „Éhes voltam, s ti ennem adtatok” – a tőle jobbra állók azt válaszolják:
- „Így van, Uram, tudjuk.”
- „Nem hozzátok beszéltem” – folytatja a király. „Nem így van a szentírásban, nem volna szabad tudnotok.”

Hát nem érdekes? De ti tudjátok: ismeritek a belső örömöt, mely eltölt, miközben karitatív tetteket visztek végbe. Aha! Úgy ám! Ez épp az ellenkezője annak, aki azt kérdi: „Mi olyan nagy dolog abban, amit tettem? Tettem valamit, kaptam valamit. Eszembe sem jutott, hogy bármi jót teszek. Az egyik kezem nem tudta, mit csinál a másik.” Tudjátok, egy jó ember sohasem annyira jó, mint akkor, amikor nem tudja, hogy jót cselekszik. Sohasem vagy annyira jó, mint akkor, amikor nem eszmélsz rá, hogy jó vagy. „Egy szent addig szent, amíg nem tud róla.” Nem tudva, nem tudatosan.

Néhányatoknak ellenvetése van. Azt mondjátok: „Az öröm – melyet abból szerzek, hogy adok – nem ez az örök élet itt és most?” Nincs tudomásom erről. Számomra az öröm az öröm, és semmi más. Egyelőre, legalábbis addig, amíg a későbbiekben a valláshoz nem érünk. De azt akarom, hogy már a legelején megértsétek, hogy a vallás nem – ismétlem – nem feltétlenül kapcsolódik a spiritualitáshoz. Kérlek, tartsátok távol ettől a vallást egyelőre. Rendben van, azt kérditek, mi van azzal a katonával, aki azért veti rá magát egy gránátra, hogy az másoknak ne okozhasson sérülést? És mi van azzal az emberrel, aki beült egy dinamittal teli teherautóba és nekihajtott az amerikaiak táborának Bejrútban? Vele hogy állunk? „Ennél nagyobb szeretet senkiben sincs.” De az amerikaiak nem így gondolják. Szándékosan tette.

Szörnyű volt, ugye? De ő nem így gondolná, e felől biztosítlak. Azt gondolta, az égbe kerül. Úgy bizony. Pontosan azt, amit a ti gránátra vetődött katonátok.

Oda szeretnék kilyukadni, hogy van olyan akció, amelyben nincs self, maga(m), amelyben az ember éber, s amit tesz, az rajta keresztül tétetik. Ez esetben történésként megy végbe a tett.

„Hadd történjen a magam-mal.” Ezt nem zárom ki. De amikor az akciót az én hajtja végre, akkor keresem az önzést. Még akkor is, ha az csupán „Úgy emlékeznek majd reám, mint egy nagy hősre”, vagy „Nem tudnék élni, ha meg nem tenném. Sohasem tudnék együtt élni a gondolattal, hogy megfutottam.” De emlékezz, nem zárom ki az akció másik fajtáját. Azt nem mondtam, hogy ott soha nincs tett, ahol nincs self. Lehet, hogy van. Ezt ki kell kutassuk. Egy anya egy gyermeket ment – „a magam gyermekét mentem”, mondja. De hogyan lehet az, hogy nem menti meg a szomszéd gyermekét? Az a gyerek másé. Ugyanígy van ez a katonával, aki meghal „a magam hazájáért”. Sok ilyen halál zavar engem. Azt kérdem önmagamtól: „Mindez vajon az agymosás eredménye?” Zavarnak a mártírok. Gyakran agymosottak, azt hiszem.

Muzulmán mártírok, hindu mártírok, buddhista mártírok, keresztény mártírok, mind agymosást kaptak.

Fejükbe vették, hogy meg kell halniuk, hogy a halál remek dolog. Semmi veszélyérzet nincs bennük, egyenest belevetik magukat. De nem mind, úgyhogy figyelj jól. Azt nem mondtam, hogy mindnyájan, de nem zárnám ki a lehetőségét. Sok kommunista válik agymosottá (ezt kész vagy elhinni). Készek meghalni, annyira agymosottak. Időnként azt mondom magamnak, hogy ama gondolati lépéseink, amelyek például egy Xavéri Szent Ferencet hoztak és hoznak létre, talán pontosan azonosak azokkal, amelyek a terroristákat eredményezik. Rábírhatsz egy embert arra, hogy részt vegyen egy harmincnapos lelkigyakorlaton, és Jézus szeretetétől lángolva fejezze be, de a legcsekélyebb mértékig sem ébred önnön tudatára. A legcsekélyebb mértékig sem. A megtestesült fájdalom lenne, azt gondolná magáról, hogy nagy szent. Nem akarom hírbe keverni Xavéri Ferencet, aki talán nagy szent volt, csak nehéz volt vele együtt élni. Tudod, pocsék egy főnök volt, valóban az! Nézz utána a történelmi feljegyzésekben. Ignácnak újra meg újra közbe kellett lépnie, hogy meg nem történtté tegye a károkat, melyet ez a jóember a türelmetlenségével okozott. Nagyon intoleránsak kell legyetek, hogy elérjétek azt, amit ő. Menj, menj, menj, menj! Nem érdekes, hány holttest marad az út szélén. Xavéri Ferenc egyes bírálói ugyanezt állítják. Xavérinek szokása volt elküldeni a közösségünkből embereket, akik azután Ignáchoz fellebbeztek, aki azt szokta volt mondani: „Gyertek Rómába, és majd megbeszéljük.”

És Ignác titokban újra bevonta őket. Vajon mennyire volt jelen az ő helyzetükben az öntudatosulás? Kit ítéljünk el, nem tudjuk.

Nem azt mondom, hogy tiszta motiváció nincs. Azt mondom, hogy szokás szerint minden önérdek, amit csinálunk. Minden. Amikor valamit Jézus szeretetéért teszel, akkor az önzés?

Igen. Amikor valamit bárkinek a szeretetéért teszel, az önérdek. Ezt el kell magyarázzam.

Tegyük fel, hogy történetesen Phoenixben élsz és naponta ötszáznál több gyereknek adsz enni. Ez jó érzést kelt benned? De felkészültél-e arra, hogy időnként rossz érzést okoz?

Pedig időnként bekövetkezik. Azoknál fordul elő, akik azért tesznek bizonyos dolgokat, mert különben valamilyen rossz érzés szorítaná őket. És ők ezt nevezik jótékonykodásnak. Bűn hajtja őket. Az nem szeretet. De, hála Istennek, megteszel dolgokat az emberekért, és az élvezetes.

Csodálatos! Egészséges egyén vagy, mivel az érdekeidet nézed, ami egészséges.

Hadd foglaljam össze, mit mondtam az önzetlen jótékonykodásról. Azt mondtam, kétféle önzés létezik; talán azt kellett volna mondanom, három.

Először: amikor teszel valamit, vagy inkább, amikor azt az örömöt adod önmagadnak, hogy önmagad kedvére teszel.

Másodszor: amikor azzal szerzel magadnak örömöt, hogy másoknak szerzel örömöt. Ezzel ne büszkélkedj. Ne hidd, hogy nagy ember vagy. Nagyon is hétköznapi ember vagy, csak kifinomult az ízlésed. Az ízlésed a jó, nem a lelkiséged minősége. Amikor gyerek voltál, a Coca-Colát szeretted; most már idősebb vagy, és értékeled a jól behűtött sört egy forró napon. Most már jobb az ízlésed. Amikor gyerek voltál, szeretted a csokoládét; most már idősebb vagy, élvezel egy szimfóniát, egy verset. Most már jobb az ízlésed. De mindvégig örömöt szerzel önmagadnak, kivéve, hogy az most már a másoknak szerzett örömben van.

A harmadik típusú kielégülés a legrosszabb. Ezt akkor kapod, amikor azért teszel valami jót, hogy elejét vedd egy rossz érzésnek. Nem jó érzésért cselekszel, a vállalás tulajdonképpen rossz érzést kelt benned. Gyűlölöd. Szeretetteljes áldozatokat hozol, de zsörtölődsz. Hah! Mily keveset tudsz magadról, amíg azt hiszed, hogy a dolgaidat nem így rendezed.

Ha lett volna egy dollárom minden alkalommal, valahányszor olyan dolgokat tettem, melyek rossz érzést okoztak, mostanára milliomos lennék. Tudod, hogy megy ez. „Találkozhatnék ma este önnel, atya?” „Igen, jöjjön el.” Nem akarok találkozni vele, utálok találkozni vele. Ma este a TV-show-t akartam nézni, de hogyan kosarazzam ki? Nincs meg bennem a bátorság nemet mondani. „Jöjjön el!” – és közben azt gondolom: „Istenem, meg kell alkudnom ezzel a tövissel.”

Nem jó érzés találkozni vele, nem jó érzés nemet mondani sem neki, így a kisebbik rosszat választom, és azt mondom: „Rendben, jöjjön el.” Örülök majd, amikor vége ennek a dolognak, és ejthetem az arcomról a mosolyt, de a megbeszélést azzal kezdem: „Hogy van?” „Nagyszerűen” – válaszolja, és mondja és mondja, hogy mennyire élvezi a közös foglalkozásokat.

Arra gondolok: „Istenem, mikor tér már a lényegre?” Végül rátér a lényegre, mire képletesen pofon vágom, és így szólok: „Nos, akárki bolond meg tudná oldani az effajta problémát” – és elküldöm. „Tyű! Megszabadultam tőle” – mondom. És a következő reggelen a reggelinél (mivel úgy érzem, hogy goromba voltam) odamegyek hozzá, és azt kérdem: „Milyen az élet?” Mire ő: „Egész jó.” Hozzáteszi: „Tudja, amit múlt éjjel mondott nekem, az valóban segített. Találkozhatnék önnel ma, ebéd után?” Ó, Isten!

Az a jótékonykodás legrosszabb fajtája, amikor azért teszel valamit, hogy ne legyen rossz érzésed. Nincs merszed azt mondani, hogy egyedül akarsz maradni. Azt akarod, higgyék rólad, hogy jó pap vagy. Amikor azt mondod: „Nem szeretem megsérteni az embereket”, én azt mondom „Hagyd ezt! Nem az igazat mondod.” Senkinek sem hiszek, legyen bár férfi vagy nő, aki azt mondja, hogy nem szereti megsérteni a másikat. Imádunk sértegetni, különösen bizonyos embereket. Örömünket leljük benne. És amikor valaki más sérteget, az is kedvünkre való. Csakhogy mi magunk nem akarjuk vállalni a sértés megvalósítását, mivel az árthat a jó hírünknek. No, ebben érhető tetten a dolog! Ha mi sértegetünk, másoknak rossz véleménye lesz rólunk. Ők nem szeretnek majd minket, rosszat mondanak majd rólunk, és mi ezt nem szeretjük.”

 

Anthony de Mello (Ébredj tudatára!)