Volt egyszer egy kisfiú, egy igen nehéz természetű kisgyerek - mondjuk ki, hisztis volt a kicsike.

Egyszer az apja a kezébe nyomott egy zacskó szöget:

-Tessék, fiacskám, ez játék, jó játék lesz: mindahányszor mérgelődni, vagy veszekedni támadna kedved, üss be inkább egy szöget az udvar végén kanyargó kerítésben.

Jó játék ez, tényleg, hűha, a kerítést felcicomázni! - gondolta a kisfiú.

Az első napon harminchétszer fogott kalapácsot, és verte be izzadva, nagy erőfeszítések közepette a szögeket a kemény fakerítésbe. Közben néha el-elvétette a csapát, és önmagának is fájdalmat okozott.

Múltak a napk, teltek a hetek, és valahogy napról-napra kevesebb szög állt a lécekbe; a kisfiú felfedezte, hogy könnyebb és kényelmesebb uralkodni magán ahelyett, hogy sokszor a tűző napon, el-elgörbülő szögekkel bajlódna...

Végül elérkezett az a nap, amikor egyetlenegy szög sem került a kerítésbe.

A kisfiú az apjához szaladt aznap este, hogy elújságolja neki a hírt.

Ekkor az apja azt mondta neki: fiam mától minden egyes nap, amikor sikerül megőrizned a nyugalmad, és nem keveredsz senkivel szóváltásba, húzz ki egy szöget a kerítésből.

Teltek-múltak a napok, s egy este a fiú azzal állt az apja elé, hogy elfogytak a szögek.

Az apa kézenfogta, együtt sétáltak a kerítéshez.

Az apja megsimította a gyerek fejét, majd rámutatott a kerítésre, s így szólt:

-Becsületre méltóan viselkedtél, büszke vagyok rád, de látod-e, mennyi apró lyuk csúfítja ezeket a szépen faragott léceket?

Ezek bizony már sosem lesznek a régiek.

Minden alkalommal, amikor szóváltásba, vitába keveredsz valakivel, ugyanilyen mély, soha többé el nem múló nyomokat, apró űrt hagysz a szívében. Mindegy, később hányszor kérsz bocsánatot, a seb örökre ott marad.

A családod, barátaid, szeretteid ritka kincs: meghallgatnak, ha arra van szükséged, sírhatsz a vállukon, és nevethetsz velük, kitárhatod feléjük a szíved, mint ahogyan ők is feléd.

Vigyázz hát rájuk, hiszen olyanok ők neked, mint a kerítés a ház körül, nélkülük védtelen mindened, amid csak megadatott.