Volt egy vízhordó, volt annak két cserépedénye, egy bot két végére felfüggesztve, azzal járt minden nap a vízhez.

Az egyik edény tökéletes volt, és mindig teli; a másikon volt egy repedés, ahol szivárgott a kimert víz.

A pataktól a házig tartó hosszú út végén a repedt edény már csak félig volt vízzel, út közben elfolyt a többi. A másik csordultig teli volt vízzel, de a vízhordó így végül csak másfél korsónyi vízzel tért haza.

Így ment ez minden nap, hosszú éveken át.

A hegyekben utazgató Mester, egy különösen értékes követ talált a folyóban.

Másnap találkozott egy másik utazóval, aki enni kért, így hát a bölcs kinyitotta a csomagját, és megosztotta elemózsiáját a vándorral.

Az éhes vándor meglátta a drágakövet a Mesternél, és arra kérte őt, hogy adja neki.

A bölcs egy cseppnyi habozás nélkül adta neki a követ.

A vándor szerencséjének örvendezve továbbállt, mert tudta, hogy a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében többé nem szenved semmiben szükséget.

Volt egyszer egy kisfiú, egy igen nehéz természetű kisgyerek - mondjuk ki, hisztis volt a kicsike.

Egyszer az apja a kezébe nyomott egy zacskó szöget:

-Tessék, fiacskám, ez játék, jó játék lesz: mindahányszor mérgelődni, vagy veszekedni támadna kedved, üss be inkább egy szöget az udvar végén kanyargó kerítésben.

Jó játék ez, tényleg, hűha, a kerítést felcicomázni! - gondolta a kisfiú.

Az első napon harminchétszer fogott kalapácsot, és verte be izzadva, nagy erőfeszítések közepette a szögeket a kemény fakerítésbe.

 Volt egyszer egy ékszerész, aki egy nap elindult a világ legnagyobb és legrangosabb vásárára, hogy megszerezze a világ legszebb gyémántjait.

A vásáron a legnagyobb kereskedõk és a legnagyobb ékszerészek gyûltek össze - és persze megérkezett a világ legügyesebb tolvaja is.

 Egy nap a mi ékszerészünk megtalálta és megvette a vliág legszebb, legtisztább és legnagyobb gyémántját. 

 Pár óra múltán büszkén és boldogan, vonattal indult haza.

A tolvaj persze már régóta figyelte, és követte õt.

Egyszer, amikor a Mester a szavak hipnotizáló erejérõl beszélt, valaki a terem hátuljából felkiáltott:

- Képtelenség! Ha azt mondom, hogy Isten, Isten, Isten, attól én még nem leszek isteni. Ha meg azt mondom, hogy bûn, bûn, bûn, gonosszá tesz az engem?

- Ülj le, te fattyú! - szólt a mester.

A férfit annyira elöntötte a düh, hogy néhány percbe telt, mire ismét meg tudott szólalni. Akkor aztán mindennek elmondta a Mestert.

A Mester pedig bûnbánó arccal azt mondta: - Bocsásson meg, uram, elkapott az indulat.