„A hinduk azt tanítják, hogy Istenhez sok ösvény vezet.

Van például a bhakti jóga és van a tantra jóga ösvénye. Az egyik úton a Sok, a másikon a Kettő egybeölelése révén üdvözülünk. Az egyikben mindenkit átölelek – a másikban csak azt az egyetlen egyet. Bármelyiket járjuk, mindkettő lehet a felébredés útja. Mindkettő lehet megváltás és végső beteljesülés.

Egyet nem lehet.

A kettőt összekeverni.

Azt nem lehet.

Két úton nem lehet egyszerre járni.

Mert ahhoz egyiket a másikért el kell árulni.

Ez a drámai kérdés a mi életünkben szüntelenül fölbukkan: vagy a családomat árulom el, vagy a szerelmemet.

Sokszor előfordul, hogy mindkettőt eláruljuk.

Tudnunk kell, melyik út a miénk – és azon kell maradni.

Egyetlen pont van, egyetlen, legvégső, misztikus pillanat, amikor ez a két ösvény összefonódik, úgy, hogy szétválasztani már lehetetlenség! Ez a legvégső pillanat. A legmagasabb lélekállapot.

Ha azt kérdezed – a szakrális magyar nyelv ismeretében –, hogy akkor mi az Istent szeretjük-e, vagy szerelmesek vagyunk belé? – azt felelem, hogy mindkettő, egyszerre.

„Ez az én szerelmetes fiam – mondja az Úr a fiáról –, őt hallgassátok.”

Ez a legszebb magyar szó. És a legpontosabb. Összeölelve a kettő. Szétválaszthatatlanul.

Ez az a pillanat, amikor nyelvünk a két szót egybefonja. Istenben az ösvények találkoznak. Szerelmetes fiam s apám.

S amikor Jézus Pétertől azt kérdi: Szeretsz engem? – többször is elismétli, és mindkét szóval megkérdi tőle. A szerelmet is, és a szeretetet is megkérdi. Mert a tét itt már nemcsak az Én és a Te drámája, hanem az is, hogy az embernek az Istennel való egysége helyreállt-e. Ha ez megtörténik, a kettőt együtt úgy hívja a hagyomány, hogy teleiosz. Teljesség.

Ahol a szeretet és szerelem eggyé válik. Erről szól az Énekek éneke.”

 

Müller Péter