Sokszor számomra sem egyértelmű, valójában mit is takar ez a kifejezés.

A "szakértők" úgy tartják, hogy a spiritualitás egyfajta szemlélet, vagy méginkább egy lépés, a tudat ébredése, melynek végső célja a fensőbb erőkkel való kapcsolat és kommunkikáció.

Hogy magáról a fensőbb erőről ki mit gondol, minek nevevi, ha nevezi egyáltalán valaminek, hová, mibe helyezi, hogyan próbálja önmagának "megfogalmazni" az érzést, amit keres, nem számít.

A spiritualitás áthatol az egó korlátain, és az abszulút, a fensőbb léttel, a teljesség elérésére koncentrál. És még sorolhatnám az elnevezéseket: forrás, egy, lét, élet, önmagunk, jelenlét, Buddha, Isten, örökkévaló, szentlélek, önvaló ... szavak.

A spiritualitás viszont nem reked meg mentális (gondolat, szó, hit), emocionális vagyfizikai szinten.

Leginkább a lélekhez, magához a létezéshez köthető. nem feltétele a vele kapcsolatos hit, annál inkább a saját tapasztalatok, élmények keresés, a felfedezés. A spiritualitás tapasztalat, tapasztalás. Arra ösztökéli az embert, hogy megkeresse és megtalálja önmagát, maga "fennhatóságát", és ne másénak vesse alá magát.

A spiritualitás nem egy elhatározás, vagy egy módszer, és nem egy iskola. Intuíció, sugallat, a belső hang. Mert minden ember magában hordozza az isteni eredet emlékét.

Többezer éve kutatjuk az istenit.Vallásokban, vagy azokon kívül, napjainkra egyszerűen laikusokká váltunk, megszabadulva minden keretrendszertől, hiedelemtől, "emberi beavatkozástól"-szektától, egyháztól, felekezettől és gyületkezettől...

Nevezzük csak egyszerűen egy újabb verziónak, arra, amit próbálunk megtalálni, mióta megszülettünk; nevezzük egy újabb kudarcba fulladt kísérletnek arra, hogy megnevezzük a megnevezhetetlent.

Szavakkal kommunikálunk, az egyéni szemantika problematikája a nyelvvel egyidejűleg létezik, Bábel tornya pedig újra és újra leomlik majd.

.