"A történeti kultúrák mélyén mindig valamely világkép van. Az őskori kultúra mélyén a megdicsőült isteni ember képe van. A történeti kultúra ezért mindig valamely világot alkot; az archaikus kultúra ezt a meglévő anyagi természetet átszellemíti és fölemeli. A történeti kultúra a természetet szolgálatra akarja kényszeríteni, és eszközöket teremt, hogy az anyagot meghódítsa, amit azonban elér, hogy az ember válik a természet rabjává, s az ember kénytelen az anyagot szolgálni.

Hányszor mondtuk már ki ezt a szót életünkben? De mit jelent valójában?Tulajdonképpen mi az az ima?

Nos, a válasz talán attól függ, kinek tetted fel a kérdést. Ha egy katolikus papnak, ő azt fogja válaszolni, hogy imádkozni kell istenhez azért, hogy megkapd, amit akarsz.

No de álljunk csak meg egy pillanatra...hát nem az van, hoyg Isten mintent lát, hall és tud? És nagyon is jól tudja, mit akarok, mire van szükségem, és mi volna nekem a legjobb? Mert bizony én nem mindig vagyok tisztában ezzel.

Sokszor számomra sem egyértelmû, valójában mit is takar ez a kifejezés.

A "szakértõk" úgy tartják, hogy a spiritualitás egyfajta szemlélet, vagy méginkább egy lépés, a tudat ébredése, melynek végsõ célja a fensõbb erõkkel való kapcsolat és kommunkikáció.

Hogy magáról a fensõbb erõrõl ki mit gondol, minek nevevi, ha nevezi egyáltalán valaminek, hová, mibe helyezi, hogyan próbálja önmagának "megfogalmazni" az érzést, amit keres, nem számít.

A spiritualitás áthatol az egó korlátain, és az abszulút, a fensõbb léttel, a teljesség elérésére koncentrál.

Létezik egy végtelen pompát rejtõ trezor, hatalmasabb kincsekkel teli, mintsem el tudunánk képzelni.

Ez a kincs végtelen, idõben és térben egyaránt. Ez a kincs maga a ahtártalan lehetõség. Ezt a kincset nem érintehted, és nem birtokolhatod. Ha meteszed, akkor "valamivé" válik. Pedig ez nem valami, ez a kincs minden dolgok elõtt létezik.

A kincset nem látod szabad szemmel, mert nem tárgy, hanem alany. Ez a kincs Te magad vagy. Semmi létezõ nem idegen tõled, minden benned és általad van.

Ismerni a név, a határok nélküli istenit - nevezzük bárhogyan is, ez az egyetlen valódi célunk.

Létezik-e ennél elemibb vágyunk? Megtapasztalni az Istenit, annyit tesz, mint érteni az életet, feloldódni benne. Bizonyítani a létezését?  Hiszen ott van mindenben, ami létezõ, amiben élet van. Maga az élet. A bizonyíték maga a lét.

Az, hogy mi magunk létezünk,  nem elegendõ bizonyítéka-e az isteninek?

El tudunk-e szakadni, csak egy pillanatra is, az egésztõl, az egységtõl?